 |
Üdvözlet az Olvasónak!
Pécsi Györgyi - Új Könyvpiac
Viszonylag szerencsés korban születtem, már a verseket illetően, a hetvenes években eszmélődtem. Akkoriban a vers, az irodalom igen nagy becsben állt, bár úgy hallom, József Attila ma is a legszeretettebb költő, de én meg abban vagyok biztos, hogy a mai felnövekvők csak töredékét ismerik annak a versmennyiségnek, amit annak idején mi ismertünk, mondtunk, idéztünk fejből. Ami persze töredéke volt annak, amit korábban az Eötvös Kollégisták meg a Győrffy Kollégisták ismertek.
Agitáció-e vagy csak rezignált ténymegállapítás, nem tudom, de költészetre egyre kevésbé van szükség, pragmatikusabb lett a világ; József Attila persze ezt is szebben mondja: Hol lehet altiszt, azt kutatja. Szó ami szó, elég könnyen elhagytuk a verset, már így globálisan, meg mint nemzet is, ami azt bizonyítja, hogy a megteremtett minőség nagyon könnyen összeomlik, az értéket viszont állandóan ápolni kell, különben úgy járunk, mint a lakástakarítással meg a mosogatással, egy-két nap kihagyás, aztán megesz bennünket a kosz.
József Attilával is szerencsém volt, mint említettem, versszerető korban nevelődtem, egy materialista, tudományos világnézetű korban ugyan, de mintha az ember hiányérzetéhez hozzátartozó metafizikát a költészetben mégis megtaláltuk volna. Akkoriban úgy tanultuk, verték a fejünkbe minden módon, hogy "kapitalizmus egyenlő idealista világnézet" (képzavar, belefért). Ezen most csak nevetni tudok, mert sehogy se találok magam körül olyan számottevő idealizmust, ami a kapitalizmus lényegéből következne. Mindenesetre nemzedékem, meg az öregebbek annyi költészetet magunkba szívtunk, hogy nekünk a hátralevőben kitart, az utánunk jövők meg... hát az utánunk jövők meg valahogy megoldják. Én persze hiszem, hogy költészet nélkül lelkiszegény az ember, de ne akarjam mások személyiségét kormányozgatni.
Kormányozgattak eleget, József Attilával is, a munkás- meg a proletárverseivel is. Akkoriban nagyon nem tetszettek, viszont azt veszem észre, hogy mostanában meg éppen azokat a szociális meg társadalmi meg munkásverseit olvasgatom, tanulgatom újra, amiket nem nagyon szerettem, vagy szerettem ugyan, de nem nagyon értettem. A Hazám című gyönyörű szonettkoszorúját, a magyar irodalom számomra legszebb haza-versét például, amelyről csak mostanában kezdem érteni, érteni is, miért ír benne nemzeti nyomorról, kivándorlókról, az utcán hálókról, s miért írja, hogy mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart, és így tovább, az első sortól az utolsóig. Nem gondolom, hogy ezzel a József Attilával lenne bátorságunk szembenézni a centenárium idején, de - legyen elégtétel - József Attila akkora költő, hogy minden sora megmoccanthat bennünk valamit.
|
