Új Zalán-kötet: a szürrealista balkon

   Zalán Tibor

   Avarba ejtett fénykép

   kevéske vér mondhatni vércsepp
   vércsöpp mondhatni kevésnyi vér
   a sorrend fontos lenne itt most
   a veszteséget számba véve
   (legyen ha bár még vér se volt csak
   vér érzetében tetszelgőség)
   elmondható a fájdalomról
   hogy együtt jár a vérzetével
   még akkor is ha nem jár együtt

   hogy mennyi a kevéske és hogy
   a vércsöpp mennyinél végződik
   mikortól lesz folt és mikortól
   válik tócsává terjengősen
   az nyilván nem csak nézőponttól
   függő ingát lendít a bánat
   mi szintén összehozható az
   említett vérrel ám de ekkor
   szó sincs foltokról pocsolyákról

   a jel fontos még akkor is ha
   mögötte nincsen semmi mert az
   üresség ráfed önmagára
   nincs benne vér se szétszivárgás
   vegytisztán eltüntethető az
   érzés maradnak emlék-árnyak
   az önfeladás lefedés kis
   ravaszkás mágiája ébred
   s a színházunk küszöbén állunk

   te úgy hogy átcibáltalak már
   a szenvedély torzító poklán
   remény-hamun és ígérettel
   telített órák roncsain és
   szeretkezések csarnokain
   hol lávafüstben tántorogtunk
   egymástól mérgezetten végleg
   megértve azt hogy nincs kettőnknek
   elég világ hogy együtt éljünk

   nem élni mégsem egyszerű most
   a taktikára rátalálni
   amellyel még túlélhető a
   bevallhatatlan veszteség is
   a napra nap jön rossz feladványt
   fogadni élettervként - ócska
   mosollyal mely mint önsajnálat
   az undorral lesz így határos
   nos élni ezt hiszen tudod nem

   a nem-látás hiába kínja
   takarja szét a belső látás
   elől mi volt és azt hogy még mi
   lehetne hogyha más lehetne
   lehetne hogy ha más nem lenne
   feltételes módban az élet
   csak szánalommal visszanevet
   magára és üresség támad
   nyomában így a lélek nincs - volt

   a rába-parti éj sötétje
   beissza léptem mintha úsznék
   sötét vérben vagy vércsöppben - nézd
   nekem mindegy hogy mely arányok
   között válik hullává nullává létem
   csak nézem fönt az égben mennyi
   csillagkép játszik tündökölve
   talán megtévedt boldogságom
   talán halálom tévedt el fönt

   igen most egy szót szólni kéne
   e szót hiába váró őszben
   avarba ejtett fényképen az
   arcot kivenni és ujjbeggyel
   csak annyi érintéssel lenni
   ahogy megérint most a semmi
   vörös boros pohárból pár csepp
   villányit inni érintésül
   s a száj szélén a könnyű két csepp

   nem tudható még sejthető sem
   hogy élt egy ember hol volt nem volt
   nem látta senki pusztulását
   nem vette észre rajta senki
   hogy rég nem él csak élt könnyelmű
   közegben hogy nevezzem élet
   kevéske vér mondhatni vércsepp
   maradt utána - annyi sem tán
   vércsöpp mondhatni kevésnyi vér