Pályája igazi kezdetétől, 1919-től a német csapatok 1944-es magyarországi megszállásáig írja tárcáit, tudósításait. A lehetetlenre vállalkozik, amikor naponta akár két-három írással is jelentkezik: a keltezéssel ellátott napi sajtóban megragadni a végtelent és maradandóvá tenni azt, ami elenyészik, s mindezt az írott szó felelősségének tudatában... "Nem az eseményt írtam meg, hanem azt, amit bennem mindenkor kiváltott" ? nyilatkozta A Reggel című lapnak.
Legtermékenyebb írói korszaka az 1930-as évekre esik. Ekkorra szinte megkerülhetetlenné válik: tárcaíróként a legjobbak között tartják számon.
?Gyufaszálnyi világosságot gyújtani napról napra, tömegek eszméletének homályában, szemmel tartani ízlést és ízléstelenséget, kézmozdulattal utat mutatni, megfélemlíteni fondorkodó és lappangó kalandorokat, s közben néha felkiáltani, emberek vagyunk, ne feledjétek! Ez az újságírás. Az igazi. Amiért talán érdemes lemondani az írói kolostorok gőgjéről és magányáról is? ? Márai 1937-ben megfogalmazott újságírói hitvallását hosszú pályája során, befutott szépíróként is szem előtt tartotta.
Nincs a mozgalmas világpolitikának egyetlen olyan epizódja, amelynek megítélésében tévedett volna. Ahogy feltűnése pillanatában átlátott Hitleren, nem tévesztik meg a szovjet kirakatperek sem. Az emberi értelem, az európai kultúra nevében utasítja vissza, teszi nevetségessé mind a náci, mind a bolsevik propagandát. Persze nemcsak a politikai kalandorok foglalkoztatják, hanem a hétköznapok jelenségei, éttermek, könyvek, színházak, filmek, hamar kipukkadó szenzációk. És mindenekelőtt az ember, aki olykor megfeledkezik ember voltáról.
