Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de velük nem sokra ment. Ezért többször éheztek, mint ahányszor jóllaktak. Sóhajtozott is eleget a szegény ember: bár rendelne az Isten néki valami csudálatos úton-módon egy rakás pénzt. Egyszer kimegy a szegény ember a két kicsi tehenével a mezőre szántani, és amint ott szántogat, az ekéje egyszer csak megakad valamiben úgy, hogy a kicsi tehenek meg se tudnak mozdulni. Erre a szegény ember kiemeli az ekét a földből, hát Uram-Teremtőm, ott áll egy nagy üst telis-teli arannyal. Úgy megörvendett erre a szegény ember, hogy örömében azt se tudta, hová legyen. De már most azon törte a fejét, mit is csináljon azzal a sok arannyal, hogy vigye haza? Gondolja magában, ha ilyen korán hazamegy a szántásból, még a szomszédok észerevesznek valamit. Hát amint töprenkedik, odajön egy katona, s mikor meglátja a nagy üst aranyat, úgy elámul, hogy szeme-szája tátva marad. - Jaj, te szegény ember, mit csinálsz ezzel a temérdek arannyal?- kérdezi a szegény embertől. - Éppen ezen töröm a fejemet - feleli a szegény ember-, nem tudom, hogy ki vigye haza, mert én az ekével nem mehetek ilyen korán haza, a tehénkéimet pedig nem hagyhatom itt. Mondja erre a katona: - Azért ugyan ne búsulj, te szegény ember, egy marok aranyért én jó szívvel hazaviszem az üstöt. A szegény ember mindjárt ki is vett egy jó marok aranyat az üstből, s odaadta a katonának. A katona pedig megfogta az üstöt, de alig bírta felemelni, olyan nehéz volt, s elindult vele lassan a falu felé. A szegény ember előbb még jól elmagyarázta neki, hogy merrefelé lakik. De a katonának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az üst aranyat a szegény ember házához vigye. Szegény legény volt ő is, az istenadta, hát gondolta, most utat ad a szegénységnek. Be sem tért a faluba, hanem tovább igyekezett, s meg sem állott a legközelebbi városig. Ott betért egy vegdégfogadóba, az üst aranyat elrejtette az ágy alá, aztán magának különbnél különb ételeket és italokat rendelt. Ezalatt a szegény ember is hazaérkezett a mezőről, s mondja az udvaron futkosó gyermekeinek: - No, gyermekeim, ezután immár nem leszünk mi szegények, ugye? Az Isten reánk tekintett, megelégelte nagy nyomorúságunkat, s adott egy nagy üst aranyat. Hát eldugtátok-e jól, nehogy valaki meglássa? Erre kérdezték a gyermekek: - Hát hol van az a nagy üst arany, édesapánk? Mutassa meg nekünk is, hadd lássuk mi is. A szegény ember erre úgy megijedt, hogy szinte elállott a szava, és kérdi: - Hát egy katona nem hozta haza az üst aranyat? - Nem bizony - felelték a gyerekek. Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember, hogy az a hitvány katona úgy megcsalta, aztán nagy búsan elbeszélte, hogyan talált a földben egy nagy üst aranyat, hogyan adta oda a katonának - de már hiába beszélte, mert se az üst aranynak, se a katonának nem volt se híre, se hamva. Volt a szegény embernek három ügyes, okos leánya. Különösen a legkisebbik olyen eszes volt, hogy nagy darab helyen nem lehetett párját találni. Megszólal most a legkisebbik leány s mondja: - Azért egyet se búsuljon, édesapám, mert mi hárman leánytestvérek megkeressük azt a galád katonát, és visszahozzuk az üst aranyat. Feleli erre a szegény ember: - Én bizony nem bánom, édes leányaim, menjetek el, próbáljatok meg, hátha sikerül. El is indult a három leány mindjárt, s mennek egyenesen abba a városba, ahol a katona megszállott. Ott addig kérdezősködtek, míg ráakadtak. Be is mentek abba a fogadóba, ahol a katona mulatott, s köszöntek neki illedelmesen. Mindjárt nagy beszédbe is ereszkedtek a katonával. Egyszer kérdezi a katona a nagyobbik lánytól, hogy mi a neve? - Az én nevem Ihatnám - mondja a nagyobbik leány. - Hát a tied? - kérdezi a másiktól. - Az enyém Ittam-már - feleli a második leány. - Hát téged hogy hívnak? - kérdi a legkisebbiktől. - Engemet Futnék már-nak - mondja a legkisebbik lány. Amint így beszélgettek erről is, arról is, hát azon veszik észre magukat, hogy este lett. Erre a leányok megkérik szépen a katonát, engedje meg nekik, hogy ők is a vendégszobában aludhassanak, mert ilyen későn már nem indulhatnak haza. A katona jó szívvel meg is engedte, hogy az ő külön szobájában aludjanak. De is fekszik a három lány egy ágyba, a katona meg egy másikba. A katona úgy elaludt egy szempillantás alatt, mint a bunda. A három leány csak ezt várta. Felkeltek szép halkan, lábujjhegyen körbejárták a szobát, s a legkisebbik leány addig matatott, tapogatott, hogy megtalálta az üst aranyat az ágy alatt. Szép csendesen kivették az üst aranyat az ágy alól, s kisurrantak az ajtón. Mikor aztán kinn voltak futásnak eredtek, s meg sem álltak hazáig. Hajnalban felébred a katona, s kiáltja a legnagyobbik leánynak: - Ihatnám! Ihatnám! Beszól erre a kocsmáros: - Ha ihatnál, hozom mindjárt a bort. Hogy nem szól a nagyobbik leány, kiáltja a katona a másodiknak: - Ittam-már! Ittam-már! Éppen akkor érkezik a kocsmáros az ajtóhoz, s hallja, hogy mit kiált a katona, visszaszól: - No, ha ittál már, akkor visszaviszem a bort! De most már a katona sem veszi tréfára a dolgot, felül az ágyban, s még hangosabban kezdi kiáltani a legkisebbik leány nevét: - Futnék-már! Futnék-már! Meghallja ezt is a kocsmáros, és haragosan beszól az ajtón: - Nyisd ki az ajtót, mert innét addig el nem futsz, amíg ki nem fizeted, amit ittál! De már akkor a katona is talpon volt. Ment a leányok ágyához, de csak hűlt helyüket találta. Keresi az üst aranyat, hát híre-hamva sincsen. Futni kezd a leányok után, de a kocsmáros megcsípi az ajtóban, s rákiált: - Hó, hó! Innét addig el nem szöksz, míg a sok adósságodat ki nem fizeted! Eleget szabadkozott a katona, hogy így, hogy úgy, a kocsmáros ügyet sem vetett a beszédjére, hanem még haragosabban kiáltott: - Nekem ne köntörfalazz, hanem fizess, azután futhatsz, amerre a szemeddel látsz! Hiszen jó szívvel fizetett volna a katona, hogy megszabadulhasson, s utána iramodjék a leányoknak, de nem volt egy árva krajcárja sem. Bizony ha nem volt, fizetett a háta. A kocsmáros jól eldöngette, s kihajította a kocsmából. A szegény ember pedig házat épített minden gyermekének, s ezentúl volt mit aprítaniuk a tejbe.
