Útikönyvek itthon maradóknak

"Egy várost igazán csak az idegen, a külföldi
láthat meg, aki nem ismeri, a pillanatnyi ihlet
mély és bátor felületességével. Bármely téren
akadály az alaposság. Aki valamit túlontúl tud,
az hallgat."
Kosztolányi Dezső: Berlini jegyzetek

""Aki Berlinről beszél, az Európáról beszél."
Esterházy Péter: Berlin, mon amour

A magyar és a német kultúra, a magyar és a német nyelvű irodalom példás (más szóval példátlan) nyitottsága egymásra a rendszerváltás óta eltelt időben mind nyilvánvalóbbá vált s mind fokozottabban vált nyilvánvalóvá. Kultúrdiplomáciai háttérmunka és részben közös, részben hasonló történelmi-kulturális hagyományok együtt hathattak oda, hogy e fönti mondatot leírni éppoly természetes legyen, mint a következőt.
A magyar szellemi élet egyik központja ma Berlin. (Amellett, persze, hogy a német, meg az európai, meg a globális szellemi élet egyik központja is.)

A berlini fekete füzet Darvasi László (fotó) Szív Ernő név alatt publikált írásai közül a legterjedelmesebb - és a legmegrázóbb. Nem Berlinhez van szorosabb köze, inkább a feketeséghez. S még inkább ahhoz, amit a "fekete" szó legföljebb is csupán jelezni tud, de jelölni, jelenteni nem, mert csak szó, s nem a dolog maga. A Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? című Szív Ernő-tárcakötetben (Pécs, Jelenkor, 1997) megjelent szöveg a halálról, a veszteségről, a gyászról próbál meg szólni - az adekvát megszólalás útjában minduntalan önmagát látva, láttatva legfőbb akadályként. A szavakat, melyek elfedik a kimondhatatlant. A Baka Istvánnak emléket állító gyászmű Szív gyászmunkájának dokumentálását ígéri: "És az első nap kora délutánján már oda is ült az asztalához, mély lélegzetet vett és leírta a címet: A berlini fekete füzet. Bólintott, ez jó lesz. Pedig nem is volt fekete füzete. Csak fehér lapjai voltak, amiket tele kellett írni. Hát elutazott megint." Elutazott, Berlinbe, el a helytől, ahol meghalt valaki, s ahová az írás térben és időben folyton vissza-visszatér. A nyelvben adva létet, nem múlót, az akkor már halott barátnak: "Bakó [András] hetek óta az összegyűjtött verseinek kéziratát gépelte. Gépelt egy kicsit, és a halálra gondolt. Megint gépelt, megint eltűnődött, nagyokat sóhajtott közben" - idézi föl néhány egyszerű mondat az egyszerűt, de szavakkal fölidézhetetlent. Aztán már a kórház, a betegágy, a megtörölt homlok képei: "De hogy legalább ennyi. Megtörlik az ember homlokát, és az jó. Onnan azt mondani, hogy jó. Hogy jól van, rendben van." "Bakó Andrást szép őszi időben temették" - olykor csak ennyi egy bekezdés. Bekezdés, belekezdés, és elhallgatás, belehallgatás - a ki tudja, mibe. Hallgatózó emlékezet. Később még szikárabb mondatok, mélyre ható önreflexióval, gyanakodva, hogy esetleg nincs is mély, ahova hatni lehetne. Nincs, talán csak "a halál stilisztikájáról van szó", vagy arról se. "Megoldatlanság, szakadék" - végül és újólag. "És Szív nem tudna gyászolni, ha nem írna, mert nem tudná, hogy ez az, viszont ha ír, nem gyászolhat őszintén és egyszerűen. Ez a gyász, voltaképpen. A gyász ez. / Ez a mondat. / És ez. / És ez is. / És voltaképpen. / És hozzávetőleg is. / Körülbelül, ahogy az Isten is. / Rettenetes érzés volt a barátját felravatalozva, kiterítve látni." Tud-e távolságot tartani a bölcsesség öntudata, ha a közelséget a visszavonhatatlan veszteség rögzíti? "Fenn az ég, lenn a föld, közte függ az ember. / Hol a szabadság." Hol a szabadság? - néz föl az olvasó, s egy pillanatra hajlamos elhinni, az olvasásban, az olvasás és megértés lehetőségében, de azután eltűnődik, nagyokat sóhajt, és a halálra gondol. Szabadon gondol a halálra, azután az életre, és tovább olvas, föl-fölnézve a hallgatag égre, mely, ha sejtése nem csal, Berlin fölé is ugyanilyen némán borul.

A Berlin - Hamlet (Pécs, Jelenkor, 2003) Borbély Szilárd (fotó) talán legenigmatikusabb, az olvasót leginkább próbára tévő verseskötete. Posztmodern egzisztencializmus, mondhatnánk, a mű szemléleti-poétikai karakterét meghatározandó, ha nem tartanánk attól, hogy ezzel csak az enigmák számát szaporítjuk. De, ha nem mondjuk is, olvasástapasztalatunk efelé vonz mégis. Hiszen a vendégszövegek, utalások, hivatkozások és átiratok (nagyobbrészt) jelöletlen rendje (Walter Benjamintól Franz Kafkáig, a Hamlet-től a Téli éjszaká-ig) formálisan mégiscsak a posztmodern "játékosság" eszközeivel igyekszik szóra bírni a nyelvbe zárkózó és a nyelvből ki-olvasható én (ön)megalkotásának esélyeit, a másikhoz és a világhoz forduló alany (ön)megismerésének lehetőségeit, a személyes s a történelmi múlttal számot vető ember veszteségtudatának nyelven túli összetevőit. Méltatlan volna e lírai teljesítményhez, ha csak érintőlegesen, az elemző olvasásról eleve lemondva szólnánk róla. Ezért, a szövegalakítás és jelentésteremtés többirányúságát - s ezzel a Borbély-mű esztétikai tágasságát is - jelezve, csupán három szövegrész célzatos kiemelésével ajánljuk a teljes versanyagot az olvasó megkülönböztetett figyelmébe. Az elsőben a versbeszéd mondattani egyszerűsége még a természeti világból nyerhető harmóniát igyekszik ráírni a diszharmóniával terhelt emberi viszonylatokra: "A szél áttereli a ködöt a kanális fölötti / ívelt fahídon. A nyírt sövények között / kíséreted a rigók csattogása. Ahová / mész, vágott virágot találsz az asztalon / az év minden szakában. És nézzük / egymást a túlfűtött szobában." (Allegória II. ) A következőben már a Harmadik Birodalom világát idézi meg néhány megrendítő szenvtelenségű sor: "Tizenöt férfi beszélgetett kilencszáznegyvenkettő január / huszadikán az Am Großen Wannsee egyik villájában, / a kesernyés cigarettafüst és az erős konyak ködében. / A fanyar szag nem is hasonlított a vérhez. // És hamarosan nem várt megrendelések futnak be // az erfurti Topf und Söhne céghez. De ekkor már / senki sem kérdezte, hol van az őrült porosz tiszt? / És hová tűnt Henriette Vogel szeme kékje?" (Wannsee) Az alábbiakban pedig az elégizált dikciót egyensúlyban tartó, fegyelmezetten feszes szintaktika válik emlékezetessé - a kötet záró darabjában, az Istenről, emberről, halálról és halottakról beszélő műben: "Ez a zene / nem töri át a falakat. Halkan kopog. / A réseken szivárog át. Nesztelenül belopózik, / és feltöri a láda mélyére rejtett diót. / Előgurítja az elveszettnek hitt üveggolyót. / Játszik vele. Egyszerre pattannak el a vitrinekben / a metszett kristálypoharak. Pattan el a húr." (Epilógus II. ) Az Ami helyet (Pécs, Jelenkor, 1999) után és a Halotti pompa (Pozsony, Kalligram, 2004) előtt járunk. Amúgy azonban talán jobb nem is tudni, hogy - Borbély Szilárd versvilágában elveszve, botladozva - hol, miért és mi felé is tartunk pontosan.

Walter Benjamin(fotó) Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján című kötetének (Bp., Atlantisz, 2005) második felében az 1930-as években született írások sorakoznak - a töredékes építkezésmód és az esztétizált esszényelv (Benjamin értekező prózaművészetére jellemző) vonásait viselve magukon. (A kötet fordítói: Berczik Árpád, Szitás Erzsébet és Márton László.) A világ érzéki megtapasztalása mint meghatározó gyermekkori élmény, a századfordulós Berlin emlékképekben újrarendezett és szavakban "újralétesített" valósága izgalmasan összetett anyag - a mai magyar olvasó számára különösképp. Tiergarten, Lepkevadászat, A Steglitzer Strasse és a Genthiner Strasse sarka, A nemiség ébredése, Iskolai könyvtár, Karácsonyi angyal: e véletlenszerűen kiragadott címek is jelzik az egységességre és célelvűségre nem, pontosságra (az emlékezet és a képzelet egymást segítő precizitására) azonban annál inkább törekvő szövegegyüttes tematikus sokszínűségét, múltidéző aprólékosságát. (Földényi F. László szavaival: Benjamin művét "egy kinyomtatott filmhez" lehetne hasonlítani.) A hatást a példás minőségben a kötetbe szerkesztett, egykorú fotográfiák teszik teljessé. A szövegsorozatot indító mondatok nemcsak a beszédmodor szabatosságot és személyességet összehangoló képességét előlegezik meg, de a bolyongó kíváncsiság, a szemlélődő séta magatartásformáló - s így szövegszervező - elvét is tudatosítják: "Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem jelent sokat. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy tévelyegjen az ember, mint egy erdőben, már kell némi jártasság. Ilyenkor az utcanevek úgy szólnak a bolyongóhoz, mint száraz gallyak pattogása, és a város belsejének kis utcái a napszakot oly pontosan tükrözik vissza, akár egy völgyteknő." (Tiergarten) A gyermekkori életképek vázlatos rajza gyakran kapcsol össze mindennapiságot és egyetemességet; egy helyütt például az órára késve érkező kisdiák ontológiai státuszára nyitva váratlan horizontot: "Csendben dolgoztam a többiekkel kicsengetésig. De nem volt rajta áldás." (Elkéstem) Másutt meseszerűvé stilizált életbölcselet fogalmazódik meg, az aforisztikusságban is megőrzött líraiság jegyében: "Mindenkinek megvan a maga tündére, akihez egy kívánságot intézhet. Csak éppen kevesen képesek visszaemlékezni saját kérésükre; épp ezért csak kevesen tudják későbbi életükben felismerni, hogy kívánságuk teljesült."( Téli reggelek) A gyermeki közérzethez ismeretelméleti oldalról közelítő szöveghelyek nem egyszer megrázó erővel zárnak rövidre egy-egy gondolatmenetet: "A lakásban már minden búvóhelyet ismertem; úgy jártam vissza beléjük, mint egy olyan házba, ahol az ember biztosra veheti, hogy mindent a régiben talál. Kalapált a szívem, visszafojtottam lélegzetemet. Itt be voltam zárva az anyagi világba. Ez a világ rémítően világossá vált számomra, hangtalanul közelített felém. Így válik annak, akit felakasztanak, egyszerre világossá, mi az, hogy fa és kötél." (Búvóhelyek) A saját múlthoz való viszony összetettsége, az emlékezés módszertanának esendősége Benjaminnál személyiségalkotó, identitásteremtő hatással alakítja az emlékezést tematizáló beszédet magát is: "mindenhez hasonlóvá váltam, ami körülvett, és ahogyan egy puhatestű állat bújik meg burkában, úgy húzódtam meg én a XIX. században, amely ma már olyan elhagyottan hever előttem, mint egy üres kagyló. Fülemhez emelem." (Muhme Rehlen); "Amit elfelejtettünk, azt sohasem tudjuk többé maradéktalanul visszanyerni. De ez talán jó is. Az újrabirtoklás megrázkódtatása oly romboló lenne, hogy abban a pillanatban óhatatlanul megszűnnénk megérteni vágyainkat. Így azonban megértjük őket, éspedig annál jobban, minél mélyebbre ülepedtek bennünk az elfeledettek." (A betűdoboz) Mindezek összefüggésében a legkevésbé sem meglepő, hogy a kerékpározás távlatnyitó élményéről beszámoló sorok akár az olvasás allegóriájaként is érthetővé, értelmezhetővé válnak - ha a szabadon bejárt tér képében a szabadon megolvasott szövegtér trópusára, a "dombok hullámai"-ban a jelölőláncok gyűrődéseire ismerünk rá: "Mikor leszálltam [a kerékpárról], annak bizonyossága töltött el, hogy ezen a nyáron Kohlhasenbrück a maga vasútállomásával, a Griebnitz-tó a stégekig ereszkedő boltozatos lombkoronákkal, a babelsbergi kastély a maga komoly ormaival, Glienicke illatos parasztkertjei - mindezek azáltal, hogy egybekeltem a dombok hullámaival, éppoly könnyen hullottak az ölembe, ahogyan hercegségek vagy királyságok jutottak házasodás útján császári fennhatóság alá." (A Páva-sziget és Glienicke)

Földényi F. László (fotó) Berlin-szövegeinek szerkesztett gyűjteménye az idei esztendő egyik legszebb könyves megjelenése volt. A Berlin sűrűjében (Pozsony, Kalligram, 2006) írásainak tárgya a német kultúra jelene, középpontban Berlinnel ("a folytonos változás és átalakulás városá"-val ["Berlin a miénk"]), s kitekintéssel a történeti múltra. Lenyűgözően informatív és zavarba ejtően személyes munka - mint a szerző esszékötetei általában. A közölt esszékben, kritikai írásokban és naplójegyzetekben a látókör vonzó tágassága és a látás érzékeny élessége különleges színvonalon, megragadó (már-már művészi) erővel dolgozik együtt. A nyitó írás a Berlinhez s a német szellemiséghez való személyes kötődés kialakulásáról és módosulásairól vall: "Egy német város, amely nekem, magyarnak segített azt is megérteni, mit jelent felnőni és európainak lenni. De közben a német kultúrához segített közelebb." Ahhoz a német kultúrához, mely a kötet beszélője számára "attól olyan csábító, amitől persze annyira veszélyes is: hogy hatalmas rengetegként hamar magába szippantja azt, aki nem akar mindenáron ellenállni az élvezetnek. Hogy hajlamos elmosni az Én azon éles körvonalait, amelyek amúgy az európai kultúra nagy vívmányai és eredményei. De nem azért, hogy felszámolja az individuumot, hanem ellenkezőleg: hogy rávilágítson arra, hogy az Én mögött lappang valami más is, ami szélesebb, mélyebb, s talán tartósabb is ennél: az, amit Nietzsche terra incognitának nevezett és a Maga elnevezéssel illette. A német kultúra meggyőződésem szerint ezen a téren teljesített nagyot, s ez a nagy sajátossága. És változatlanul ebben rejlik a nagy esélye és páratlan lehetősége." (Németország - közel s távol) A kulturális idegenség tapasztalata, tanulságos módon, az antropológiai öndefiníció lehetőségét kínálja föl a saját kétségeivel küszködőnek: "Egy mögöttes, rejtett nyelvet kellett hát tanulgatnom, amely egy idegen számára éppoly rejtélyes, amilyen megszokhatatlan egy idegen város épületeinek az aránya is. [] Sok mindent nem értek - s vétek lenne ezért a másikat hibáztatnom. Lehetséges, hogy magának a kultúrának a működését nem értem? Elképzelhető, hogy amit a másikban aránytalanságnak vélek, az valójában két eltérő kultúra összemérhetetlensége?" (Együtt élni a felfoghatatlannal [Följegyzések Berlinből]) A város múltját és jelenét szembesítő passzusok történelmi távlatot nyitnak, s nem mentesek a kultúr-, sőt civilizációkritikai hangoltságtól sem: "Berlin nem annyira az otthon másságát kínálja, mint inkább azt a vágyat, hogy a mást megtapasztaljam. Talán ez az oka annak, hogy a mai Berlinben a régi Berlinről szóló könyvek városát keresem, s hogy a negyed évszázaddal ezelőtti drezdai emlékeim is olyan feltűnően gyakran meglátogatnak. Azt keresem itt, ami a gyerekkoromban számomra a németséget jelentette, nem pedig azt a modern, túlpörgetett, technicizált világot, amit bárhol másutt is meg tudnék találni." (Berlini napló, 1988-89 [Részletek]) A méltányos bírálatra törő igyekezet legmarkánsabban a záró esszében viszi színre magát. Itt a németországi irodalmi élet üzemszerű működésmódjával s a művek nyelvi-szemléleti "áramvonalasságával" a metafizikai kockázatot, a létbölcseleti hangsúlyokat egykor még vállaló irodalmi hagyomány helyeződik szembe: "Az igazság, amit az említett alkotók [Kleisttől Rilkéig - H. T.] közösnek tartanak, és ami miatt a német irodalom sok művét annyira szeretem, olyasvalami, amiből az egyén részesedik - azt elszenvedi -, miközben a maga módján aktívan közre is működik a létrehozatalában. A létezés vallásos megértését jelenti ez - persze nyilvánvalóan nem a kanonizált vallásokról van itt szó." (Beárnyékolt szeretet) A transzcendencia iránt is nyitott, mérlegelő gondolkodásmód, a ráción túli törvényekkel is számoló, felvilágosult létszemlélet dicsérete és képviselete Földényi F. László könyvét vélhetőleg európai viszonylatban is fontos teljesítménnyé, mértékadó munkává avatja.

E sorok írója sosem járt Berlinben. Igaz, nem-Berlinben is alig. Nem jár, inkább ül. Úgy kényelmesebb. Olvasni. Például Berlinről. Meg írni. Most épp Berlinről. A tudás terhe nélkül. A szabadság illékony felelősségével. Írni, szertelen esszének álcázva szertelen könyvajánlót.
Könyveket ajánlani, olvasásra biztatni: talán nem is olyan nehéz a Berlint olvasó utazóknak és a Berlinben bolyongó olvasóknak egyszerre a kedvére tenni.