 |
Valamihez képest
Ha én obszcén vagyok, akkor mindig valamihez képest.
Szigeti Csaba
A magamfajta régi motorosokat már nem könnyű meglepni bármiféle újdonsággal, legalábbis nem az irodalom terén, ennek ellenére mégis sikerült, méghozzá hét-nyolc évszázaddal ezelőtti szerzők költeményeivel, illetve talán inkább azzal, ahogy azokat tudós irodalmárok újraolvasták számomra. Valóban nem lepődöm meg egykönnyen a könyvipari sorozatgyártás termékein, az irodalmi lapok többségén sem, éppen ezért tartom különösnek azt a gyermekes izgalmat, amivel a Prae irodalmi folyóirat soron következő számának érkezését várom. A folyóirat olvasóinak nem kell magyaráznom lelkesedésem okát, annak meg, aki még nem olvasott Prae-t, hiába tenném.
Az Obszcén középkor című számát is türelmetlenül vártam, bár ezt a címet inkább a Rubicon címoldalán tudtam volna elképzelni. Nem csak azért készültem már nagyon rá, mint az előzők esetében, hanem amiatt is, mert egy kiadós röhögésre, vagy bár némi hahotázásra számítottam a majdani olvasás során. Amúgy is a napokban olvastam Lovas Ildikó jegyzetét az Irodalmi Jelenben, amiben fölrója, hogy mi, magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat, amiben egyet értettem a szabadkai írónővel, s gondoltam, jönnek most a taliánok, franciák, angolok, spanyolok, portugálok, ki tudja miféle népség a középkorból, és megmutatják, hogyan kell szórakoztató irodalmat írni. Chauceren, Boccacción, Rabelas mester könyvein nevelkedett, Rejtő Jenőn épült lelkületem ilyen ábrándvilágot előlegezett magának. Persze, ekkora baromság is csak a magamfajta régi motoros fejében születhet. Azt ugyan tudtam, hogy Geoffrey Chaucer előtt nem igazán beszélhetünk angol nyelvű irodalomról, hiszen annak ellenére, hogy angol állam már régtől fogva volt, angol nyelv még a XIII. században se létezett, én mégis vártam az angolokat. Egy jött csak, az se a közép-, hanem a kora újkorból. Nem jöttek olaszok se, de provanszálok, ibérek, németek, franciák igen, egy latinul verselő apáca is, függelékként pedig egy összeállítás a régi magyar irodalomból. Régi motorosként, miként most a helyesírás-javító program, én is illetlenséget, trágárságot értettem bele az irodalommal kapcsolatban használt obszcén jelzőbe. Ami persze benne is van, de van benne más is, miként azt a folyóirat e számát szerkesztő tudósok, művészek, Bánki Éva, Szigeti Csaba, Ladányi-Turóczy Csilla, Katona Tünde, Györei Zsolt és Jeney Zoltán elmagyarázták a magamfajta öreg motorosnak.
A Prae ebben a számában a középkori Nyugat-Európában divatos, népnyelvi obszcén költészettel foglalkozik. A magyar nyelven keletkezett "útszéli" költeményekre is kitér, hiszen ez sem maradt szűz terület poétáink számára, csak a nyugat-európai élőpéldákhoz képest nálunk jelentős időeltolódással születtek e "fajtalan" költemények. Az obszcenitás - Szigeti Csaba levezető tanulmánya szerint - tulajdonképpen "beszédfajta, költői nyelvhasználat, szótár és műfajiság kérdése", és ugyanígy vélekedik bevezető tanulmányában Bánki Éva, aki a középkori obszcén költészetet a hagyománytörő hagyományőrzés nyelvi alakzataként tételezi. Elmondja, hogy hagyományteremtőknek az udvari költészetet létrehozó provanszál trubadúrok tekinthetők, de ettől ő messzebbre megy, és sajátos elméletet állít föl, miszerint ha az obszcén verseket ellen-szövegekként, a helyes szerelemnek az udvari szerelemben megtestesülő, és a lovagiasságnak az udvari életben testet öltő normák le- és kifordításaként értjük, akkor az első trubadúr, IX. Vilmos herceg ellen-szövegei egy még nem létező hagyományt tagadtak, közben hagyománnyá emelték magát a tagadást is. Ugyanezen a gondolatmeneten haladva ír Szigeti a "nélküliség" poétikájáról, mint a még meg nem teremtett hagyomány poétikáját megelőző ellen-poétikáról, vagyis arról, hogy IX. Aquitániai Vilmos, azaz Guilhem de Peitieus versei "valami még nem létezőt tagadnak, s a majdan létező kifinomult szerelem az ő költeményeinek tagadásával építi ki magát". Ellen-líra az obszcén költészet, szögezi le ugyanő, de ez a pajkosságra, pajzánságra, otrombaságra és trágárságra (is) alapozó megszólalás csupán egyik módozata az ellen-szövegek, az ellen-líra megszólalásának. (Ebből magyarázható a magyar nyelvterületen tapasztalt megkésettség: ahol, illetve amikor nem volt lovagi, udvari költészet, ott nem alakult ki annak ellen-költészete sem.) A nem megfelelő emberek iránti szerelem, mint amilyen a lovag és a parasztlány viszonyának, a prostituáltak és homoszexuálisok iránti vonzalomnak a megverselése közel sem tiszta forma, e beszédmódban keveredtek az irodalmi szólamok, az artisztikus és populáris műfajok - emlékeztet Bánki Éva, s rámutat, hogy "a szerelmet az egész középkor a társadalmi, szakrális, politikai, kozmikus rend alapkövének képzelte", majd a Szigeti veszedelem példáján érzékletesen szemlélteti, hogy a "helyes szerelem" és a "rossz szerelem" végső drámaiságában a barokkban feszül igazán szembe egymással. Ladányi-Turóczy Csilla az ibériai erotikus és obszcén költészettel kapcsolatosan arra hívja fel a figyelmet, hogy a galego-portugál költészetben ez a vonulat talán a leggazdagabb a nyugat-európai középkor irodalmában, rendkívül sokszínű és szellemes, ugyanakkor különbözik a többi nyugat-európai megszólalástól, "az erotika terén a férfi beszélő által gyakorolt udvari nyelvezet elég kis mértékben indítja meg a galego-portugál nyelven verselők fantáziáját: legfeljebb a melankolikus, távolságtartó hölgyimádat kifigurázására vetemednek. A politikai gúnyolódás is ritka, inkább személyeskedő hangvételű csúfversek ismeretesek, amelyek igen gyakran vesznek fel trágár jelleget, noha nem feltétlenül valóságos szexuális vágy kifejeződéseként."
A gyűjteményben olvasható kitűnő átköltések és fordítások végül is nem kacagtattak meg, élveztem az átköltők remekléseit, a költemények csavarosságát, a kísérő tanulmányok, értelmezések azonban megmosolyogtattak. De nem a vidámság, hanem az elégedettség mosolyával. Akárcsak a folyóirat másik része is, amely nem igyekezett számomra eldönteni, hogy akkor most, mi magyarok túl komolyan vesszük-e az irodalmat, vagy sem. Haklik Norbert regényrészlete például elszórakoztatott, annak ellenére, hogy panelekre épül és sztereotípiákat mozgat, Vida Gergely verseit is olyan élvezettel olvastam, mint Pénzes Olivér, V. Gilbert Edit és H. Nagy Péter tudós kritikáit, elemzéseit. S most jöhet ismét a régi motoros gyermekes izgalma: ugyan mi lesz Balogh Endre alapító-főszerkesztő következő dobása? Mert valamihez képest, de leginkább önmagához, nagy dobásokra lesz szükség, hogy a Prae minduntalan fölülmúlhassa előző számait. Fekete J. József
PRAE - Obszcén középkor
|
