Jean Starobinski életművének egyik legjellegzetesebb vonása talán épp az a szellemi függetlenség, amellyel a szerző mindig távol tartotta magát a legkülönbözőbb, többé-kevésbé agresszív és hasonlóképpen kérészéletű divatirányzatoktól - mondja Lőrinszky Ildikó, A varázslónők című kötet fordítója. Műveit világszerte ismerik és idézik, de sohasem lett belőle divatszerző - ami részben érthetővé teszi, hogy magyarul miért lehet oly keveset olvasni tőle. Igaz, manapság, amikor lépten-nyomon az interdiszciplináris megközelítés jelentőségét hangoztatják, Starobinski akár divatszerzővé is válhat: életműve, mely szüntelen átjárást teremt irodalom, képzőművészet és zene, antik hagyomány és modern tudományos eredmények, mitológia és pszichiátria, ősi képzetek és napjaink társadalmi jelenségei között, e szempontból is példaértékű.
Starobinski legszebb írásai az esszé klasszikus hagyományához kötődnek: a kristálytiszta gondolatmenetet, a rendkívül sokrétű tárgyi tudást, a nehézkes jegyzetapparátus nélkül is érvényesülő filológiai pontosságot a sorok mögött megbúvó személyesség, félreismerhetetlenül egyedi látásmód hatja át. Szerző és életmű szüntelen "mozgása" a gyakran emlegetett szellemi társat, Montaigne-t idézi: a Starobinski-kötetek új kiadása szinte mindig bővített és átdolgozott kiadás.
Jean Starobinski közép-európai orvoscsaládból származik, Genfben él, itt végezte orvosi és bölcsészeti tanulmányait; az 1950-es években egy ideig a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen tanított, meghívott előadóként évtizedeken át utazott, de 1958 és 1985 között elsősorban szülővárosa egyetemén tartott irodalmi, eszmetörténeti és tudománytörténeti kurzusokat. Előadásain generációk nőttek fel: neve egyértelműen az ún. genfi iskolához (Albert Béguin, Marcel Raymond, Jean Rousset, George Poulet) kötődik, amelynek egyik meghatározó alakja.
