Énkörömben

I.

Évszakokat, fákat rabolt magának,

s lovagoltatja térdén a beszéd,

felnyihog, zabolátlan kanca,

üveghold érti csak, mi történt.

II.

Csöndemben elromlott

az óraszerkezet,

s most valaki kalapáccsal

méri a leomló falak

fényvak képkeretét

III.

Álmomból álmodba ásít,

s visszaveszi múltját a jelen,

kedvét szegi a kenyérnek,

és vért vegyít a borba

- mi más! - a történelem

Könnyedén

Minden arc: gitárhúr.

Ott szakad szájjá,

hol legszívből szól;

a gitártokban

térdel a hold

Lámpaaranyban nesz-rózsa -

az emlékkönyv nyitja-csukja

Megannyi lezárt szempilla

a sorokat átalussza

Egy angyal térdepel a szivárványon -

virág burka a szív;

csodává tárul a kék,

mert kimosta az eső

szennyeseink

Én énekesrigóknak vagyok,

s nem varjaknak -

halandó dalnok.

Kikattintod arcod,

azzal írsz falevélre

- kötetnyi vers

- szájpiros ceruza

Egy rigó - világének.

A sasnak véres a torka -

borotvaverset költ ki

a mogorva