A megnyitó szövege:
"Hölgyeim és Uraim! Nagy a kísértés, hogy kiállítási bevezetőm a szavak tűzijátéka legyen, versenyre kelve Vass Tiborral, aki elképesztően szellemes formaművész: bármely vizuális vagy verbális formulát képes önmagából kiforgatni, egymásba átforgatni, összejátszani, szétszálazni, átszűrni, s megint elölről. Ez az amit, Vass Tibor munkáiban annyira szeretünk: csavarogó gondolatai váratlan formákat öltenek, csak győzzük követni. Ez az, amiben Vass Tibor verhetetlen. Most is, itt kiállított munkái kapcsán, ha elbeszélné, e munkákban hogyan forgatta ki eredeti működésükből a technikai eszközöket, hogyan küldte új és új kalandra a képeket, beleszédülnénk, mire a végére érne. Így jobb ha a laudáló komolyra fordítja a szót, mielőtt csúfos vereséget szenvedne a versengésben.
Különben is, a helyzetet megilleti a komolyabb beszéd, a székfoglaló alkalmával úgymond el kellene helyeznem: mi az, amit Vass Tibor művel. Bizonyos, hogy nem játék ez, s nem provokáció. Nem is házkutatás az Elefántcsonttoronyban. Hanem hogy pontosabban micsoda?
A hely is inspirál, hogy azt mondjam, valamiféle kutatás. De hát értelmes dolog-e ezt így nevezni? "Kutat"-e a művész? Néhány éve annak, hogy Farkas Ádám szobrásszal, a Képzőművészeti Egyetem rektorával tárgyaltam [mi másról, mint egy lehetséges miskolci művészeti karról, melynek ő lelkes támogatója lett volna (de erről ne beszéljünk tovább, mert még illetlen szavak hangzanának el ezen magasztos teremben)], s azt vitattuk, ha a Felsőoktatási Törvény megköveteli az egyetemektől a kutatást, ez a kívánalom hogyan értelmezhető a művészeti képzésben. Ő azon az állásponton volt, hogy maga a művészi tevékenység kutatás. Nem értettem vele egyet: szerintem a művészet sokféleképpen művelhető, s ezen belül bizonyosfajta megközelítésmódokat, elkötelezettségeket érdemes kutatásnak tekinteni.
A művészetben a kutatás: a forma problémájával való foglalkozás. A formáéval, melynek lehetnek ugyan hosszú időszakaszokon át érvényes szabályai, akár archetípusai is, de mindig szembe találja magát a jelen vibrálásával, a keletkezésekkel, a dialektusokkal.
A jelen művészetének hatalmas területei számára a forma problémája nem igazán fontos. Nem ezzel foglalkoznak az őrületesen kiterjedt és sokszínű művészeti termelés szereplői, nem ez a kihívás a piac kreatív vizuális fenoménjei számára, s nem a forma foglalkoztatja a kortárs művészeket sem, egy formai minimumon, egy evidens perfekción túl ők a művészet jelenlétével, mediális viszonyaival, rétegzett kifejezésmódjával foglalkoznak. De nem ez izgatja most az elmélet embereit sem sem, esetükben annak lehetünk tanúi, hogy már nem a látás mint társadalmi konstrukció, hanem a társadalom mint vizuális konstrukció áll az érdeklődésük homlokterében.
Ugyanakkor megbocsáthatatlan lenne, ha nem léteznének olyan művészek, akik megszállottjai a forma művelésének. Hiszen a mindennapok képisége folyamatos popularizálja, egyszerű formulák felé tereli, közhelyekre kárhoztatja a vizuális diskurzust. Ezért elengedhetetlen az a tevékenység, amit az egyes tudományterületek mintájára nevezhetnénk itt is alapkutatásnak. Alapkutatás azon eredeti javaslatok folyamatosan bővülő gyűjteménye, amely javaslatokra ebben a pillanatban még nem tudjuk, miért van szükségünk. Az alapkutatás minden területen a formák gyökeréig próbál hatolni új és új aspektusból.
S ha már ilyen magas akadémiai helyen beszélhetek erről Vass Tibor művei kapcsán, egyúttal - legalább szimbolikusan - ünnepélyesen megalakítom az Országos Művészeti Kutatási Alapot az ilyen alapkutatások számára, s átnyújtom ezen elképzelt intézmény díját egy kiváló kutató elmének: Vass Tibornak."
