 |
Fenyvesi Ottó
Hosszútávú lovag
Végel László köszöntése
Ha az emlékezés örömével visszagondolok a hetvenes évek második felére és a nyolcvanas évek elejére, amikor elszántan koptattuk a Varázshegynek képzelt újvidéki Forum kiadóház lépcsőit, mindjárt egy kép jut eszembe. A második emeleti lépcsőfordulónál az Új Symposion szerkesztőségébe felfelé menet, ha jobbra benézett az ember a Magyar Szó deszkjének üvegajtaján, akkor éppen Végel Lászlót láthatta. Talán volt abban valami szimbolikus, hogy a vajdasági magyar nyelvű napilap hétvégi irodalmi, kulturális és művészeti melléklete, a Kilátó szerkesztőjének íróasztala éppen a bejáratra nézett. Illetve úgy is lehetne mondani, hogy közel volt a kijárathoz.
Végel már kora reggel ott ült a lepedőnyi napilapba, a horvát Vjesnikbe, vagy a cirill betűs belgrádi Politikába burkolózva. Órákon keresztül olvasott magányosan, amin nincs mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy annakidején milyen színvonalas irodalmi, film, színház és képzőművészeti, továbbá külpolitikai és sport rovata volt ezeknek a lapoknak. (Azóta sem találok a jugoszláv újságok sportrovataihoz hasonló, logikus felépítésű eredmény beszámolókat itt Magyarországon.) Végelt persze nem a sport érdekelte, világéletében politikus alkat volt és maradt, moralista lázadó, javíthatatlan baloldali. Mivel mindig elmondta, amit gondolt, szinte vallásos hittel kiállt amellett, amit jónak és igaznak tartott, nem érdekelte mit mond a hatalom (a pártbizottság), egyfolytában robbanásveszély volt körülötte, ezért a vajdasági magyar "udvari kultúrában" nem szerették, épphogy megtűrték. Sőt hamarosan azt is elintézték, hogy távozzon a Kilátó éléről az Újvidéki Televízióba. Viszont az akkoriban sokkal nyitottabb és liberálisabb szerb kulturális élet felfedezte magának, rendszeresen közölték az esszéit, novelláit, regényeit, azon frissiben bemutatták a drámáit, vitafórumokra hívták, később jó ideig ő volt a Politika című napilap színikritikusa. Olyasvalami történt vele, mint Hamvas Bélával, sokkal hamarabb és szélesebb körben ismerték meg fordításban, mint eredetiben, ami lehet, hogy azért is van, a körülményeket leszámítva, hogy a szlávok szeretik a filozófiát, az érzelmi nyitottságot, s nagyon tudnak harcolni az emberi jogokért. (Ez most így a harmadik balkáni háború perspektívájából nézve, visszafelé igen bizarrnak tűnik, mégis így van, hiszen nyilván nem a liberálisok estek egymás torkának.)
Végel esszéiben, drámáiban ép erkölcsi érzékkel mindig is korunk hőseit, a kisstílű, számító alakokat, kis ügyeskedőket és valamivel nagyobb gazfickókat ábrázolta, akik a pozícióharcban talán észre sem veszik, hogy emberek sorsát pecsételik meg, olyan emberekét, akik nem hajlandók beállni a szekértolók táborába. Arra figyelmeztetett, hogy az erkölcsi romlás valahol mégiscsak közös bűn, közös felelősség, még ha némán szemléljük is, részesei leszünk. Egy kis kultúrában természetesen többen magukra ismertek a tükörbe nézve és megsértődtek, ahogy az 1979-ben, az Új Symposionban megjelent esszéjével, a Ne hagyd magad, avantgarde! üzenetével is haragosokat szerzett magának. "Tántorgó avantgardunk őszikéi rímelnek a kipusztított Futaki utcai platánfák rozsdaszínű leveleivel; az irodalmi füvészkert őrei kényelmesen és magabiztosan sétálgatnak a gyep-ágyak között." - így látta Végel akkoriban a vajdasági magyar irodalmat, középpontban a Forum kiadóházzal, miközben tágabb körökben az országban, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, Szarajevóban hihetetlen szellemi pezsgés volt (BITEF, FEST, világhírű muzsikusok koncertjei, belgrádi könyvvásár, nemzetközi grafikai biennálé Ljubljanában, tavaszi színházi fesztivál Szarajevóban, világraszóló költészeti seregszemle az Ohridi-tó partján, Mladinsko Gledališće, Laibach Kunst stb.). A délszláv kiadók szinte azonnal kiadták a világirodalom új regényeit szerbhorvát fordításban, fantasztikus művészeti folyóiratok, újságok (Treći program, Pitanja, Quorum, Problemi, Nova Revija, Delo, Vidici, Gordogan, Oko, Polet, Mladina, Džuboks) jelentek meg. Végel ebben a mindenre nyitott, nyüzsgő jugoszláv színtérben érezte otthon magát, ez természetesen minket, fiatalokat is lenyűgözött. Az általa szerkesztett Kilátó is egy nyitott hely volt, rengeteg különös, izgalmas, kritikai szellemiséggel és szenzibilitással benépesített sziget. Végel magányosan, innen nézett farkasszemet a vajdasági magyar irodalom klánjaival.
Szerkesztői módszerét tekintve is állhatatosan kitartó volt. A legenda szerint képes volt este odaülni Domonkos István limáni, Duna-parti lakásának ablaka alá és ott a csillagos ég alatt kuporogva kivárta, hogy megszülessen a vers, ami egyébként, lehet, hogy lapzártáig nem jött volna létre.
Imádott beszélgetni. Ha valakivel összetalálkozott az utcán hosszú beszélgetésekbe kezdett, kisfia, Dani ilyenkor mindig keresett egy küszöböt, hogy leüljön, mert tudta, egyhamar nem mennek tovább.
Az Új Symposion szerkesztőségének 1983-as szétverése utáni hónapokban, egyszer az újvidéki Jadran moziból kifelé jövet összefutottam vele. Emlékszem, minden idők egyik legjobb western-filmjét néztük a Walter Hill által rendezett The Long Riders-t (Hosszútávű lovasok, Jesse James balladája, meg ki tudja, mire "magyarosították" még). Grandiózus film 1980-ból, gondoljunk csak bele: az amerikai film legnevesebb testvérei vállaltak benne szerepet: a három Younger-fivért a Carradine-testvérek alakították, a bandavezér Jesse Jamest és Frank Jamest a Keach-fivérek, a Miller testvéreket a Quaid-fivérek, a két Fordot pedig a Guest-fivérek. Az akkoriban csúcsformában lévő Walter Hill a film zenéjét Ry Cooderre bízta. Úgyhogy pengett és sírt a gitár rendesen. Zengett a déli konfederálisok nótája az I"m a Good Ol' Rebel (Én egy jó öreg lázadó vagyok) meg a Cole Younger Polka |
