Egyszer csak jő a rézbika, hogy hét singnyire szakadt ki a száján a láng. Lekiált a legényke: - Jő a rézbika, vigyázz, veres tehén! A veres tehén behúzódik az árokba, s a rézbika nem találja meg, de közben felpislant a fára, észreveszi a legénykét, s mondja neki: - No, te veres tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap megküzdünk életre-halálra! Készüljön rá! Megijedt a legény, mondja a veres tehénnek, hogy mit üzent a rézbika. - Ne félj - vigasztalta a tehén -, csak ma jól ehessem, ihassam, holnap legyőzöm. Másnap reggel el is jött a rézbika, bömbölt, hogy a föld is rengett belé. - Állj ki, veres tehén, ha az én rétemre mertél jönni! Ki is állott a veres s tehén, neki a bikának, s egy öklelésibe úgy megdöfte, hogy annak egyszeribe vége volt. - No, fiam, most már menjünk innét - mondta a tehén. A legényke felült a tehén hátára, s másnapra kelve megérkezett az ezüstrétre. Amint odaértek, elkezdett legelészni a tehén, a legényke pedig felmászott a legmagasabb jegenyefára, s onnan nézte, hogy jő-e az ezüstbika, mert ez volt az ezüstrét gazdája. Hát jött biz az egyszeribe szörnyű bömböléssel, szakadt a láng a szájából vagy tizennégy singre. Kiáll a veres tehén, összecsapnak. Küzdenek három teljes óráig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. A fejük felett kárognak a varjak, s az ezüstbika felkiáltott nekik: - Hé, varjak, adjatok egy csepp vizet, mert mindjárt friss húst adok. Azt mondja a veres tehén: - Hozzatok nekem, hé, mert én kettőt adok! A varjak a veres tehénnek hoztak vizet, mindjárt erősebb lett, s legyőzte az ezüstbikát. Az ezüstrétről indultak az aranyrétre. Hét nap s hét éjjel mind mentek, s akkor értek helybe. A legényke megint csak felmászott a legmagasabb jegenyefára, a tehén pedig legelészett a réten. Egyszerre csak kiált a legényke. - Vigyázz, veres tehén, jő az aranybika! Jött is, de úgy, hogy hetven singre szakadt a láng a szájából. A tehénnek, nem gyűlt volt elég ereje, behúzódott egy árokba. Az aranybika bömbölt szörnyűségesen, s felszólalt a jegenyefára: - Hallod-e, te veres tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap jó hajnalban megint eljövök, s akkor itt találjam, mert én küzdeni akarok vele életre-halálra! Másnap jó hajnalban el is jött pontosan az aranybika, de most a veres tehén sem bújt el előle. Összecsaptak, türkölőznek, vagy hat óráig küzdölődnek, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Mikor már látták, hogy így semmire sem mennek, az aranybika keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kerék, a veres tehén nemkülönben, s abból is lett egy kerék. A két kerék kiment két hegy tetejére, onnét egyszerre megindultak s összeütköztek, de egyik sem tudott ártani a másiknak. Azt mondja most az aranybika: ~ No, hallod-e, te veres tehén, még próbáljunk egyet. Én leszek kék láng, s te légy vörös láng, s égessük egymást. Úgy lett, amint az aranybika mondta, égetik, égetik egymást, de csak nem tudnak egymásnak ártani. Amíg így kínlódnak, elrepül felettük három varjú. Felkiált a kék láng: - Hé, varjak, hozzatok vizet, s öntsétek a vörös lángra, mert mindjárt friss húst kaptok. Azt kiáltja a vörös láng: - A kék lángra öntsétek, mert én hármat adok. A varjak hoznak is vizet, s kioltják a kék lángot. Most már a veres tehén egészen szabadon legelészhetett a három réten, János pedig, mikor akkorára cseperedett - ott, az aranyrét túlsó felén, ni! lakott egy király, annak elvette a leányát, s ma is él, ha meg nem halt.
