Egy tőről fakad emlékezet és horror, ötlik cikkíró eszébe, miközben épp könyvheti benyomásairól számol be könnyed, társasági hangján, ötezer leütésben. Részben a felejtés miatt van így, teszi hozzá. Félig-meddig belenyugodott cikkíró, hogy az emlékezet karöltve jár a tudatalattival, véletlenszerűen(?) juttat ezt-azt eszébe, s most ez nem is nyomasztja. (Nyilván hallott valamit Freudról.) Ismét Deák László verseskönyvének címére pillant, úgy találja szellemes cím az Emlékkönyv (Nap Kiadó). Beleéli magát a szerző helyzetébe. "Deák László Emlékkönyv jelent meg" - mondogatja nyilván boldogan a szerző. (Ajándék trouvaille!) Először mégis az előzéklap nyűgözi le cikkírót: fekete-fehér grafikáiban ismét saját tudatalattijának vakfoltjait kutatgatja. (Nem találja őket, épp ezért vakfoltok.) Örvendezteti a manapság mellőzött, igényesen elkészített előzéklap, e kellemes "felesleg". Ha nem ismerné a szerzőt, eligazítaná a fénykép a hátsó borítón, s elöl a Karinthy Frigyestől vett mottó: "Boldog újévet kívánok! Agyő!" Fanyar. Mától minden nap újév, sugallja szerző, s némi másnaposság szédeleg az emlékezetben. Keresi magát, próbál helyre állni. Nem megy. "Este a hajnalra gondolok, / hajnalban az estére" - veti fel (a Napló című versben), hogy azonnal legyen egy találkozás is. Cikkírónak tetszik a kívülállás, a bele nem nyugvás, hiszen kamaszkorától erre bíztatták: "Kínzókamráid, világ, vállalom" - állt a gimnáziumi ajándékkönyv első oldalán az osztályfőnöktől rá mért mottó és életelv. Vonzó tehát e kívülállás, és örömmel ismeri fel a könyv némely szövegében a bölcsesség ritkán megszólaló hangját, amely alkalomadtán üt csak át az irodalom szövetén, Hamvas Karneváljában, Füst Milán Hábi Szádijában vagy Szentkuthy Orpheuszán. A hosszú Napló mindenképp idézi; de mások is a hosszabb, emlékező versek közül, a kötet utolsó ciklusában; a többi inkább fanyar, elárul valamit a kívülállás természetéről, gondolja cikkíró, hogy lehetett kibírni a házibulik és Daliás évek kisfiúsan rejszoló világát a vidám barakkban, amelyben cikkíró nem élt, s ahová - nem nagy bánatára - csak egy keskeny résen pillanthatott be. |
Nehéz ez. A személyes emlékezetbe beleszínez (belerondít!) a "kor emlékezete" - cikkíró élvezettel derül azon, amin derülni lehet, kiváltképp, ha az a társas érintkezésben hasznosítható adomát ad. (Szeret anekdotázni, családi gyengeség.) Efféle nemes hordalékkal látja el Bratka László időutazója, s ezt kellőképp értékeli (Az időutazó jelentéseiből, Kortárs Kiadó). Mérlegel, időutazó honnan mit hoz magával: inkább magyar- avagy szovjethoni az áru (mert a "nagy oroszok", Jerofejev, Pelevin fordítójánál ezt mérlegelni kell), aztán legyint: mindegy, csakúgy barakkból jön az "Tessék nekem megmondani, ki garantálja, hogy jól gondolom?" - veti fel a kérdések egyik Tiborca (éppen a címadó rövidtörténetben, melyet cikkíró találomra üt fel). Örül a mondatnak, mint majom a falfirkának. Szereti Bratka finom csúsztatásait, hogy a történet íve annyira rövid szövegen belül annyira kevéssé számítható. "Jaj, jó uram, a sehonnanból megyünk a sehovába, mi sehonnai finom úriemberek. Egész életünk ennek a traumának a feldolgozására megy rá, ráadásul úgy, hogy közben emlékeinkből és terveinknek élünk" - válaszol időutazó, hogy cikkíró helyeseljen és megbotoljon. "Mi az, hogy terveinknek?" - kérdi földúltan, miután a kérdés mély, vallásfilozófiai hátterét magában helyre tette. A bölcsesség keletről jön, szögezi le könnyed felszínességgel; hacsak testvéri tankok nem dübörgik szét. |
Indulatosan, szeszélyesen vált témát. Szőcs Géza (fotó)szabadságdrámáját (Liberté1956, Irodalmi Jelen Könyvek) veszi kézbe ugyanis cikkíró, miután félreteszi az időutazó történelmi eseményeken pallérozódott példázatait, alaposabb szemezgetésre. Nehéz helyzetben van, mert az elé állították, de megsejti, hogy számára a könyvhét eseménye ez a könyv lesz. Szövegíró, amikor '56 történt, nem élt; történelemről való tudása talán épp valamivel átfogóbb az átlagosnál. Szőcs dokumentumfotókkal, jegyzettel és tanulmánnyal megerődített librettójában egymásba markol fikció és történelmi hitel, s épp ez tetszik cikkírónak, akit a valóban megtörtént legalább annyira lenyűgöz, mint a fikció. Tetszik az is, hogy a Liberté előadását egy angliai egyetemi klubba, Nagy Imre halálára rendezi a kerettörténet, mert szakmai okból vonzódik Angliához. Tetszik a Dantétól átszármaztatott felütés: "Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja / magát félrevezetni már" Tetszik cikkírónak - bármilyen nehéz szembenézni ezzel - az események abszurditása; a szöveg e vonása a magyar forradalomról való gondolkodás összetettségében rejlik, véli, és értékeli a megtalált hangok sokféleségét, melyek közt ismert politikusok hangja, rádióhang, hűséges és áruló kisemberek hangjai közt megférnek a narráció versbetétei, Nagy Imre: A miniszterelnök dala és Kádár győzelmi éneke. "Minden magyar. forradalmár" - idézi Nagy Imrének Ferenc Ferdinándot Andropov: az odakent félszavak hézagai közt megnyílik éppen az a távlat, amelyet cikkíró a történelemről való vélekedésekben keres. Még a magyar lány és orosz katona szerelmi történetét is elnézi a szerzőnek, mivel ilyen mondatokban csúcsosodik ki: "Megállás nélkül itt álltam, ezen a szent helyen és nem jöttél." "Biztos nem álltál elég gyorsan." |
