Vettem / Kaptam IV.

Irodalom

A Lánchíd alatt dedikálok egy könyvet Miklya Zsoltnak, aki komoly költő létére az eleven játékállatokkal teli Piros Ovi krónikáját is megírta. Az Árpád-híd alatt dedikálok egyet Székely Szabolcsnak, aki komoly elsőkötetes, szanszkrit ritmusban íródott Játszótéri Dzsajadévája egy homokozóban magányoskodó kisgyerek bús napjának virtuóz krónikája. A Lágymányosi alá csusszanunk be, mikor dedikálok Imreh Andrásnak, aki argentin úr, most tért haza négy hónap után, hátizsákjában Cortázarok és Juarrozok. András mondja, itthon legtöbben nem tudnak Juarrozról. Én is jobbára franciául olvastam, meg az egyetlen vékonyka magyar kötetből, melyről viszont András nem tudott. A hajóvonták itthon nem mindig találkoznak.
A Magyar Napló könyvheti hajóján az embernek eszébe jut, milyen praktikus lenne Állam bácsinak, ha az éhenkórász írók egy ilyen szépszámú sereglete elsüllyedne. Vajon hányan sírnának utánunk? Vajon hányan dörzsölgetnék a kezüket örömükben, hogy na, csappant a konkurencia? Arcok keringője, könyvheti keringő. Közben felmerül az emberben, na, neki tényleg sokat köszönhetek, na, neki semmit, na, ez a savanyúan mosolygós pedig jól elfűrészelt egy múltkori pályázat kuratóriumában ücsörögve. Jó kis nyers szélfúvás: a fedélzeten nem szerkesztőségi légviszonyok uralkodnak. Mélylevegő, csak úszóknak, valóságos agytisztító kúra. Mesterházi Móni mutatja friss digitális horgászzsákmányát: jó kis látványok, geometriák. Rötyögök a markomba, beleesett ő is a fényképezés nevű betegségbe, én már a szövődményeknél tartok.
Lackfi János dedikál Yvon Givert mosolyog
 

Három gyermekem van itt, ők nem zavartatják magukat az irodalmi klímától, Simon, Margit narancslét isznak, pénzért cserébe nekem is hoznak szendvicset. A hatéves Johanna rögtön becsapódott a sajtóosztályra, kézbe kaparintotta a mikrofont. "Hölgyeim és uraim, hamarosan húzzuk a tombolát." Veszek tombolát, ötöt, mert úgy olcsóbb. A visszajáró keresésének bonyodalmai közepette Csenge, a Napló munkatársa kezéből kiszabadul egy kétszázas, zölden libben a zöld habok közé. Így mulat a magyar irodalom, száll-száll a vastag bankó. Végül a tombolán nyerünk egy sópipát, remek gyógyeszköz különböző hörghurutokra, s a régi amúgy is eltörött. Cselenyák Imrének jóféle rumja van, sajnos hazafelé még vezetek, nem jó szívvel utasítom vissza.
A hidak alatt nem saját könyveket dedikálok, olyan most nincs: a Könyvfesztiválra jött ki egy általam válogatott-fordított belga, Yvon Givert, aki szintén hajós volt: paralízis miatt tolószékében navigálta át az életét, karcosan pontos, meditatív szövegeket írt, melyekben "az élet mindig elmozdul". Orvosi közelség jellemzi, amikor "a világ hasfalára tapadtan / várakozik a fül". Szereplői közt akad körhintaló, kútból kihúzott tébolyodott, a narrátor öccse, akinek árnyékában számtalan bevándorló kuporog, de találkozhatunk a körorvos nejével, tanúkat feltrancsírozó ügyésszel, egy szerzetessel, aki olyan tökéletesen kiiktatja magát a világból, hogy "árnyékát a kövezeten gondosan / kiradírozza", valamint egy unatkozó múmiával, a legnagyobb orrú fejedelemmel, az öngyilkos-jelölt lánnyal, akit egy kíváncsi kismadár eltérít szándékától, a szolgálólányról fantáziáló mesebeli királyfival és más hasonló groteszk figurákkal. Szeretném, ha az öreg matróz, aki tavaly hunyt el, és magyar kötetét már nem érhette meg, nem süllyedne el nyomtalanul. Adtam könyvéből pár jó tollú kollégának, Szabó T. Annának, Ijjas Tamásnak, Tolvaj Zolinak, Mesterházi Móninak, no meg a már fent említetteknek, csináljunk egy vagány kis Givert-projektet, hommage-okkal, beszélgetéssel, "költő-költögetéssel": Ébresszük fel a szunnyadó belgát, aki bevallása szerint leginkább úgy érezte magát, mintha egy tutajon úszna a Karib-tenger közepén.

 

Reszortom e könyvhéten amúgy is a költészet-támasztgatás. Késve, lihegve zuhanok be Báthori Csaba jó kis új könyvének, a Boldog ólomnak bemutatójára, majdhogynem mandinerből mehetek is a pulpitushoz, Mészáros Sándor felkonferál. Báthorinál az előrehaladásban rejlő erő, a nagyragadozóhoz méltó folyamatosság és a hihetetlen éles látás fogott meg. Apák és fiak ideje járja, úgy látszik, Csaba egyik legbődületesebb erejű verse a fiához írott, de ugyanezen Kalligram-estén szó esik Kornis Mihály régi-új novellagyűjteményéről (találomra újraolvasom majd a Bogárbált, ahogy öregember és kisgyerek húsa-csontja egymásba ömlik, kicserélődik, egymásból észlelik eztán a világot). Györe Balázs és Jánosy könyve is apázik, "apát hív elesten". Élünk az apáink ácsolta birodalomban, szemezünk olajportréikkal, vívunk, vívódunk atyáink szellemével. Magam talán akkor találtam vissza apámhoz, amikor a Balaton-felvidéken vett egy kis szőlőt, hordóabroncsot festettünk, bort fejtettünk a harsányzöld füvön, szőlőposványban tocsogva. Mellébeszéltünk, mint mindig, hülyeségeket, mint mindig, irodalomról, miegymásról, csak magunkról nem, csak családról nem. De volt kézzel fogható valóság, drótkefe, ecset, ciszterna, víz, kén. Közös valóság. Közvaló.

 

Felütöm a Déri Balázs szerkesztette, ugyancsak e Könyvhétre kijött vadiúj Kavafiszt. Kavafisz és Tsa, ez volt a költő apjának és nagybátyjának cége. Kavafisz itt tényleg vall társairól, szemérmesen, szinte szóval sem árulva el, hogy fiúkról van szó. Nem is annyira ez a lényeg, mint inkább az édes tilosság, a tilos édesség bűvölete. A kábult vonzás, akár történelem, akár erotika, akár művészet mélysége szédít. Kavafisz "üvegből és ezüstből készült virágokat" szeretne, a művészet művi valóságát, mely valósabb a valónál. Végre ellentmondásaiban látjuk öt, a pogányt és keresztényt, a törékeny tudóst és gyermeteg szeretőt, az életélvezőt és élettől rettegőt.
Aztán egy est az Írószövetségben. Tomáz Salamun szlovén költő jött, Lukács Zsolt csinált verseiből válogatást, a szerelemre, mint motívumszálra felfűzve. Van itt klasszikusan erotikus és hippisen üvöltős vers, van már-már amor sanctusosan elragadtatott. A kikötőben minden dug mindennel, érzékein keresztül a költő is szeretkezik a világgal, a hajókkal, a vízzel, amint egy francia szimbolista, Verlaine és Rimbaud haverja, Germain Nouveau is mondta: AZT csinálja még az ujj is a gyűrűvel, a torony is az éggel. Én faggatom Salamunt franciául, fordítom a kérdést magyarra, ő felel szlovénül, Zsolt fordítja magyarra. Jó kis nyelvi kavargás, Salamun precíz fickó, mondhatni precíz misztikus. Vagyunk mi hárman, plusz hárman a közönség, no meg még egy a kiadó. Első Salamun-élményem régóta kísér: Oravecz Imre fordításában olvastam egy versét, mely olyan jelenségről ír, amit mindenki ismer, akinek volt már tyúkja. Ha egy tyúkot a hátára fektetünk, lábbal felfelé, tízből tízszer lehunyja a szemét, kotyogni kezd, és szépen elalszik. Egyszerű misztérium, se több, se kevesebb. Művészet?

Tomáz Salamun is mosolyog A szép macska esete Cortázarral
 

A Könyvhét hiánybetegsége: még nem tudtam megvenni a Cortázar-novellák harmadik kötetét. Múlt nyáron sikerült valami vírust összeszednem, sajgó tagokkal, begyulladt melléküregekkel, magas lázban fetrengtem napokig. Amíg bírtam, Cortázart olvastam, amikor rám nehezült a fáradtság, félretettem a könyvet, és kábult félálomba zuhantam. Az argentin szerző szívesen összekeveri az olvasót az elbeszélővel, az írót a szereplőkkel, kísérteties szerepcseréket, én-váltásokat alkalmaz, beleborsózik az ember háta. Egyik hőse motorral majdnem elgázol egy gyalogost, és balesetet szenved, s a kórházban, lázálmában egy inka szertartáson találja magát: ő maga az isteneknek bemutatandó áldozat. Szerencsére az áldozati rítus előtt mindig felébred, és újra a megnyugtató, egészségügyi valóságban találja magát. Mikor azonban állapota válságosra fordul, egyre később ébred föl, mígnem#8230; Lázas félálmomban én is ugyanígy keveregtem akkor szerző és olvasó, szereplő és elbeszélő között.
Akár egy hajó gyomrában, tengeribetegségben. Vagy édesvízi betegségben. Irodalmi betegségben. Nagyon megy az irodalom. Nagyon megy nekünk az élet. És a hajó megy.