|
Van-e vadkan Kanadában? aTom
Vitéz György: Haza Tér És
Jelenkor, Pécs, 1998.
"Köszvény, Guta, Mamlasz, Szarszag, Hülyülnek."
V. Gy.
Milyen öröm is kézbe fogni egy jó könyvet a mai háborús órán, amikor már az egyetlen akasztófáravaló folyóirat is azt fontolgatja, hogy a "felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy az anyázás egészségtelen" mottót felveszi a kolofonba. Ez már csak azért is derék dolog, mert a könyvet a derék Jelenkor Kiadó adta ki, aki mindig is a derék jó írók és költők, az élő irodalom derék barátja volt (és lesz még remélhetőleg sokáig a kritikusok nagy örömére). Ilyen esetekben a kritikus végre kiléphet egy kicsit tanult szakmájának ördögi köreiből, és elmélkedhet, esszélkedhet meg publizhat, ahogy tetszik neki, mert nem fél attól, hogy kollégái megfenyegetik a szakmai alázat nevében.
Vitéz Györgyről e kötete alapján bizton állítható, hogy a jelenlegi kurátorok fejében máris úgy jelenik meg, mint aki tutira beérik József Attila-díjra, a fiatal költők díjára, már a kétezres évek első harmadában-felében. Erre ad biztosítékot az a tény is, hogy az irodalom-rendőrségtől kapott adatok alapján tudható, Dippold Pál már az idén megkapja, igaz, ő már állítólag látott rozsomákot, meg a Lyukasórából is kinyomta az öregeket a fiatal irodalom nevében, s politikailag is elég semleges, nem úgy mint Vitéz, aki a szocializmus utolsó 33 évét távolról szemlélte és piszkálgatta társaival együtt a kurátorok szerint említést sem érdemlő ARKÁNUM folyóirat hasábjain.
A Haza Tér És cím egyik olvasata (az optimistább) ellenére nem jelenti azt, hogy Vitéz György megérkezett volna a magyar irodalomba. És milyen jó, hogy nem. Így legalább elmondhatják néhányan, hogy van még egy igazi emigráns költőnk, aki a végsőkig kitartó partizán módjára hadakozik a régi rend ellen. A konzervativizmus, a szemforgatás, gerinctelenség ellen. Korunk talán legtisztább, legromlatlanabb és legnemesebb avantgárd gesztusát is jelenti ez a könyv sok erénye mellett. Vitéz 60 fölött sincs rászorulva, hogy jópofizzon meg visszafogjon az arcából, ő így tud csak költő lenni, és neki ez mindennél fontosabb. Legalábbis ez derül ki a kötetből.
Négy ciklus, négy remekül megszerkesztett best of-válogatás a múltból és főleg a közelmúltból. Illetve nem egészen, mert számos fontos darab hiányzik, inkább a versek végén megjelenő évszámok hozzák elő a válogatáskötet-érzetet.
A nyitóverse ennek a kötetnek csipőből a porba nyomná a Kossuth-díj dicső történetében kitüntetett költők 95 százalékának teljes életművét, ha foglalkozna ilyen alantas dolgokkal. A vers egyébként annyira frankó, hogy az anekdota szerint egyik ismert költő-szerkesztőnk, amikor megkapta kéziratként, s azt olvasatlanul zsebre gyűrve a vörösboros és whiskys palackok rendezgetésébe kezdett, másnap a zsebébe nyúlva azt hitte, hogy azt ő írta, csak megfeledkezett róla, és oda is adta gyorsan egy azóta már legendássá vált folyóirat szerkesztőinek közlésre, akik le is hozták annak rendje és módja szerint, mint nem-Vitéz-verset.
Tehát Elégia. 56-os vers, csak ez valahogy hiteles is, 58-ból. Hexameterekben, hibátlanul és korszerűen.
"Emlékezz, szántást bontó, süppedt magot őrző,
megsirató évszak, nézz vissza a nyitva felejtett
szempárokba: hiszen csak a jégcsapok könnye szeretne
fölszáradni, s a még szikkadt testű kicsi ország
homloka ráncai közt fénylő békére találni
reggeli harmatban s nagy cseppű, langyos esőben."
Aztán jön az Érzelmes utazás többi megérkezésre érdemes állomása, az Ars Poetica Novissima, a Padlás, az Esztétika, a Futottak még, a Kor, a Kilenc töredék és a többi, egytől egyig Vitéz életének fontos korszakait megidézve. A féktelen játékosság a nyelvvel, a Vitézesen spéci felsorolástechnika, az asszociációs sorok deviáns tobzódása. Úgy, mint mindig: természetesen.
A megalapozás után a mitikus jelentésháló arkánista szerephez juttatásának gyakorlata következik: a Metamorfondírozások-ciklus a Missa Agnostica kötetből már megismert és megérteni vélt, lenyűgöző erejének agresszióját, önként és dalolva vállalt húzását idézi meg kivételes szuggesszióval.
A költészet halála című nyitány olyan, amilyennek a kilencvenes évek új költészetének kellett volna lennie: kíméletlen és bátor, megalkuvást nem tűrő, szép és új, tiszta, vagyis vers.
Csapongva az egyenként öt oldalt érdemlő versek között a szem csak egyet tehet: nem törődik a kötettel, logika nélkül leragad például a Hármasoltárnál egy pillanatig, és idézésre ingerli a kezet, pedig ezzel csak fogy a szűkös és drága hely:
Várat épít magának Kékszakállú
magára haragítja
a várat magára rontja Kékszakállú
várat magára
öklüket rázzák a kőmívesek
Téglák és vakolat alól
kikecmereg Judit triumfáns
Judynak hívják ezentúl
kivándorol Velencéből
hirondella hirondella
ki rendelte ki rendelte?
Aztán gyanakodva a jóra, máris a Kozmopolita (költészet) kerül sorra:
Nem szégyellem, nem is bánom,
hiszen ha bánnám, ha szégyellném,
ez az iromány akkor se magyaros,
vitézkötéses, bocskays,
ősi nyolcas, ősi hatvankilences;
villamosok és szeretők numerái - nem
rímel, nem asszonánc (disszonánc!), nem lüktet, nem liheg,
nem jósol, dorgál, mennydörög, nem int, nem ágál
a világot jelentő földvári deszkákon;
nem hős, nem költemény (kőtemény),
csak szöveg (csak szövegel),
csak beszél, csak beszélget,
szól, szólongat, nem magyaros, nem bánom -
utolsó bánom Zrínyi - ő se volt magyaros,
csak magyar - van valami különbség - oszt#8217; ő is megjárta;
hogy mondhatnám el - és kit érdekel,
mikor Schwechatban sorban álltunk a gépnél,
és azt kérdeztem, van-e vadkan Kanadában
(mert akkor oda nem) - de ezt már csak magamnak -.
S valóban; kinyílt előttem Isten állatkertje
Bonavistától Vancouver szigetéig;
This land is your land
This land is not my land. Never was.
A negyedik ciklus (Na mi újság, Wágner úr?) Pokoli ötlet című darabja (már a cím is zseniális) a maga euforikus pimaszságával végleg a földbe döngöli az atomizmust kedvelő ex-recenzenst. Ezt a könyvet nem szabad körülírni, ezt olvasni kell.
Mi újság a pokolban, Félix Edmundovics?
Kik a nemrégen érkezettek? A törzstagoknak hogy ityeg a figyeg?
A fölpattogzott seggben megül-e még a villa?
A fekáliában megtanultak-é úszni
az egyházi méltóságok, a koronás fők,
a drága Adolf
s barátja, a treue Heinrich?
Lám, itt fürdik be a maszatos történelem.
A hosszúversek aktuális atyja nem nyugszik, nem lankad, nem szólongatja a honoráriumfizető múzsákat, csak ír rendületlenül, és hisz valami olyasmiben, aminek a lehetetlenségét fogalmazza folyamatosan.
A punk és hardcore stresszes harmóniája lehetetlenné teszi a rendet - a méltatás is pogóba fullad. No future. Vagyis csak keveseknek.
iv.hu /Vitéz György: Haza Tér És - aTom: Van-e vadkan Kanadában? - IV2/125. |
