Wojciech Kuczok: Bűz

Irodalom

Wojciech Kuczok (1972) lengyel író és filmkritikus Opowiesci slychane (Halott elbeszélések, 1999) című novelláskötetével aratta első komoly sikereit. Bűz című regénye (2003) nemcsak a legrangosabb lengyel irodalmi díjat (Nike-díj), de ugyenebben az évben - ritka kivételként - a lengyel olvasók közönségdíját is megkapta. A számos nyelvre lefordított könyvből nagy sikerű film készült.
 
"A Bűzt kezdetektől fogva antibiografikus regénynek képzeltem el... Csupa olyasmiről írtam benne, amire nem emlékszem. Visszatérés kedvenc témámhoz, a családi élet pszichopatológiájához" - írta a szerző regénye fülszövegében. A Bűz egy hétköznapi családi pokol megrendítő, olykor tragikomikus története egy gyerek szemével, aki egyszerre az erőszak tárgya és távolságtartó elbeszélő.

Az érzelmileg éretlen, gyenge-erős ellentéten túllépni képtelen apa és különféle érzelmi defektusokban szenvedő családtagok kegyetlen-szatirikus körképén túl a regény egyszersmind látlelet a kommunista Lengyelországról. Ahogy a nagy visszhangot kiváltó regény egyik méltatója, Adam Michnik fogalmazott: "A harmincas évei elején járó fiatal író a ?családi pokol?, vagyis egy átlagos vidéki lengyel család történetét meséli el a könyvében. De ebből a látszólag realista nevelődési regényből, mintha Balzacot vagy Flaubert-t olvasnánk, képet kapunk az országról, pedig nem szívesen beszélnek róla honfitársaink, nem szívesen gondolkodnak ezen, inkább hallgatnak.

 
Ebben a Lengyelországban nincsenek nagy eszmék, nincs osztályharc és fényes jövő, nincs Isten, becsület és haza. Ez a Lengyelország szomorú és teljesen érdektelen emberek nyomasztó országa, az író úgy fogalmazott, hogy kiüresedett emberek élnek benne, akiknek ?vannak gyökereik és ágaik, de belül üresek, ebbe az ürességbe zárkóznak? a világ elől. A világot pedig a lovaglópálca irányítja ? az apa ezzel veri fiát, nevelő célzattal okoz neki ?kegyetlen fájdalmat?. Ezzel a pálcával tanítja móresre az Öreg a Fiatalt, ezzel okítja az erős a gyengét. A Fiatal gyenge és verést kap, mást nem tehet, csak kiabál: ?Papa, ne bánts!?
 
A lovaglópálcával eltángált Fiatal verés után még leckét is kap: az ő nemzedékét ?elkényeztette a történelem?, mert ? az Öreggel ellentétben ? nem élte át a háborút. A Fiatal háborús élmények helyett köpködésből kap leckét. Már az iskolában is bevett dolog volt a köpködés, ?a nyál volt a legjobb tanító néni?. Mindenhonnan várhatta az ember, ?egyenesen a képébe, ha az ellenfél már kifogyott a szavakból?. Mindenütt ott voltak, ?a tarkómon éreztem a leheletüket?, ?hátba köptek, amikor mentem az utcán?, ?megjelöltek?.
 
Házon belül ? lovaglópálca, házon kívül meg köpködés. Sokáig tartott ? ilyen volt a lengyelek háza.
 
Aztán ez a ház elöregedett. Nagyon csúnyán, csúnyábban, mint az emberek. ?A házak alattomosan öregednek. A legeldugottabb zugokban húzódik meg az öregség, aztán észrevétlenül kerít hatalmába újabb meg újabb térségeket, a folyamatot nem lehet ellenőrzés alatt tartani, a háziak előtt láthatatlan marad, de ha vendégeket hívnak, ők már a küszöbön meg a folyosón is érzik dohos bűzét.?
 
Ebben a bűzben élte végóráit a Lengyel Népköztársaságnak nevezett kommunista Lengyelország háza. Olyan ország volt, melynek külpolitikáját, hadseregét és rendőrségét a Szovjetuniónak rendelték alá. A kommunista nómenklatúra kormányozta, olyan eszközökkel, mint a rendőri megfigyelés vagy a ránk kényszerített ideológia. A félelem és a képmutatás tartotta fenn a rendszert, melynek terméke az összevert és leköpdösött ember volt. Vodkából merített bátorságot ahhoz, hogy kifejezze, mennyire utál mindent és mindenkit. A kommunista rendszer keltette ezt a titkolt dühöt, a minden emberben meglévő gonoszságon és gyengeségen élősködött. Teljesen általános volt a gyáva kisszerűség, a megalkuvás, az apátia és a cinizmus. Az emberből nap mint nap kiölték azt a reflexet, hogy undorodjon attól az erkölcsi fertőtől, amivé az ország változott. Igen, dohos bűzt árasztott minden."
Részlet a könyvből:
 
"A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképpen ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első "első ütés" elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, "Apu, ne bánts", mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét."