A könyv címe románul: ?Şi câteva acuarele?, a kolozsvári Koinónia kiadó jelenteti meg. A fordító: George Volceanov. Zalán könyve mellett az esten debütál a Román nyelvvizsga írásbeli feladatok című tankönyv is, melyet Farkas Jenő szerkesztett és fordított. A rendezvény helyszíne a Budapesti Román Kulturális Intézet (1146 Budapest, Izsó u. 5.).
Ízelítőül egy Zalán-írás Andersenről:
A mi Andersenünk (kiállításmegnyitó beszéd)
?Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese? ? írta magáról, de nincs mese, előbb vagy utóbb mindenkinek el kell jutnia ahhoz a tragikus felismeréshez, hogy Andersen, ez a mi Andersenünk, nem magyar volt, hanem dán. Hasonló méretű trauma akkor érheti még az embert, amikor arra kell rájönnie, hogy Verne Gyula sem magyar, de leginkább francia volt.
Ebben nyilván nem az az érdekes és fontos számunkra, hogy milyen volt, hanem, hogy milyen nem volt Andersen. Magyar nem volt. Ami önmagában még nem lenne baj ? a baj abból adódott, hogy annak éreztük addig a pillanatig, míg az említett megvilágosodás el nem vette tőlünk ezt a nagy és büszke illúziót.
Ha Andersenről beszélünk, erről az érzésről, ráérzésről kell beszélnünk. Andersen ugyanis nem vendégként, rokonszenves vagy előkelő idegenként, importált anyagként épült bele a mesevilágán keresztül a megélhető világunkba, hanem olyan érzést, ráérzést keltve, mintha maga a magyar mesehagyomány épült volna éppenséggel rá, nőtt volna ki belőle, gazdagodott volna jelentőssé általa.
Magyarországon például nem túlságosan honos a rénszarvas, de teljesen természetesnek tartjuk, hogy Kay a Hókirálynővel rénszarvasszánon távozik fel a messzi Északra (nálunk ráadásul csak Közel-Észak van), ahogy Gerda is ugyanez állatfajtán üget el utána. Ahogy a nevek, úgy az állatok és lények sem tűnnek fel minden nyilvánvaló idegenségük ellenére idegennek vagy ismeretlennek, nem is beszélve a Hókirálynőről magáról, akit csenevész, egy-két téli hónapig tartó teleink tapasztalatával aligha lehetne fölfoghatónak és/vagy befogadhatónak tekintenünk.
Megjegyzem, ha most egy török irodalmi múzeum Andersen-kiállítását nyitnám meg, feltehetően csak az eddigi néhány magyar szót kéne törökre kicserélni, és a dolgok igazságtartalma, mármint az Andersen-ráértés a nemzeti jellegre, a félhold alatt is működne.
Hol keresendő a titok nyitja? Mitől egyetemesebb Andersen, mint a sok száz és tízezer más, hatalmas szellemi energiákat és stilisztikai bravúrokat megmozgató és mozgósító meseíró társa?
Talán attól, de nyilván, senki sem lehet a teljes titok birtokában, hogy a mesék mélyén mindig meghúzódó archetipikust a felszínen megjelenő konkrét történettel legjobb arányokkal, tehát legkifinomultabb érzékkel találkoztatja össze ? ebben összpontosít jobban, mint mások. Más megközelítésben, a legmélyebb ösztönvilágban meghúzódó tartalmakat a legegyszerűbb és legfinomabb, gyakran legköltőibb realizációkban, formai hordozókban, mondjuk ki végre a varázsszót, meseszerkezetekben jeleníti, érzékíti meg.
A mese így, ezáltal lesz számára és általa a mindennapi beszéd észrevehetetlenül különös formája, természetesen gördülő narráció, ahol a fantasztikum és a realitás határai úgy oldódnak fel, hogy ebből semmit sem érzünk, mármint a határból és az oldódásból, már csak azért sem, mert nem külön világként tételeződnek ebben a mesebirodalomban irreális és reális, de azonosságként, mellérendelő viszonyba állított két lehetséges valóságként, mely, persze, nem ismerheti a határátlépéssel elérhető azonosítás kényszerét.
Mint minden igazi mese esetében, a történetben megjelenő konfliktusok, összeütközések és pusztulások csakúgy fel- és megszabadítják a gyermekeket mindennapi életük görcseitől, elfojtásaitól és félelmeitől, mint a felnőtteket; végső soron reményt, melegséget és harmóniát kínálva fel nekik. Mindebben az is szerepet játszik, és ráerősít a befogadás hatásfokára, hogy szinte valamennyi művében az elnyomottakra, a társadalom perifériájára szorultakra, a szenvedő és szükséget szenvedő gyerekekre irányult a figyelme ? és irányította olvasói figyelmét.
Egy példán keresztül világítom meg, hogy mire gondolok. A rút kiskacsa nagyon ismert történetén keresztül azt sugallja nekünk, kövér, kancsal, szeplős, bicegős, dadogó, szégyenlős, cigány, zsidó, arab és fekete gyerekeknek, hogy ha majd felnövünk, szép fehér hattyú lesz, lehet belőlünk is, méltósággal bíró királyi büszke lény. Aztán, amikor felnőtt lesz belőlünk, de a legkevésbé sem a remélt méltósággal és semmiképp sem a beígért büszkeséggel bíró lény, újabb fordulattal és sugallattal azzal nyugtat meg minket, hogy elárulja, a méltóság látszatával bíró, királyként viselkedő és magát öntelten meghordozó másik vagy többi lény körülöttünk és a világunkban ? valójában meztelen. Szabad nevetnünk, kell is nevetnünk rajtuk, és nem magunkat kell sajnálnunk, amiért olyanok vagyunk, amilyenek, és nem magunkat kell kiröhögnünk amiatt, hogy mégsem mi lettünk a királyok.
Teszi mindezt a nyelv nagy kalandorainak könnyedségével és természetes egyszerűségével. Amikor ezt a figyelemre méltó szakértelemmel és kiváló ízléssel megrendezett kiállítást megnyitom önök előtt, nem térhetek ki a magam személyes találkozásainak fölemlítése elől. Részben, mert pályám alakulásában meglepően fontos szerepet kell tulajdonítsak ennek a jelentős dán írónak, részben pedig azért, mert a műveivel való foglalatosság az életmű olyan szegmenseire irányította rá a figyelmemet, amelyek nincsenek benne a nagyközönség Andersenről nálunk kialakított képében.
A rút kiskacsa színpadra alkalmazására véletlenül kért fel egy színházi dramaturg, csak úgy megszólítva, egy értekezlet cigarettaszünetében. Megcsináltam, amúgy vak tyúk is talál szemet módon az adaptációt, és a darab azóta, immár nyolc éve, feltehetően az alapmese értékeinek, és nem az én kezdő dramaturg-beavatkozásomnak köszönhetően, a Kolibri Színház levehetetlen repertoárdarabja. Akkor még nem tudtam, amit Andersen sem tudott a mese megírása idején, hogy ez a történet akár szólhatna egy korán meghalt csizmadia gyermekéről is, aki rút kiskacsaként, szövödei és dohánygyári inaskodással indult el az életben, és hattyúként, királyok és uralkodók szárnyaló barátjaként élt hetven éves korában bekövetkezett haláláig. A bemutató után, a darab sikerét látva, a színház szerződtetett, azóta is ott dolgozom dramaturgként, de ami fontosabb, több tucat gyermekdarabot és színpadra átdolgozást írtam meg az elmúlt csaknem egy évtizedben az ország ? és egy idő után már nem csak az ország ? különféle gyerekszínházainak, az Andersen-mesének köszönhetően. Legutóbbi munkám ? és ez tényleg teljesen véletlen ? ismét Andersen-meséhez, A hókirálynőhöz kapcsolódik, melynek címe végül is a sHÓwKIRÁLYNŐ lett a Kolibri Színházban, és melynek varázslatosan szép díszlettervei, Orosz Klaudia munkái, a most megnyíló kiállításon is láthatóak.
Az átdolgozáshoz most már komolyabb Andersen-stúdiumokat vettem.
Megtudtam, hogy a korán árvaságra jutott Hans Christian mezítlábas kamaszként érzelmes, egyúttal elegáns és gúnyos verseket is írt, költői hangoltságú drámákkal kísérletezett, nem is eredménytelenül, ami azért is izgalmas, mert ha a 156 mese megírása mellett nem adja fel a drámai kísérleteket, akkor például nekem sem kellett volna az említett két meséjét színpadra alkalmaznom.
Megtudtam, hogy ez a megrögzött agglegény művészi papírkivágatokkal ajándékozta meg úri jókedvében a barátai gyerekeit, melyeket csak úgy, tréfából csinált ? ezeknek a kivágatoknak mára külön élete, értelmező- és rajongótábora van a nagyvilágban.
Megtudtam, hogy a hórihorgas termetű, nagy orrú és mindig elegáns férfiút álmok és démonok, víziók és vágyak gyötörték és tették a megszállottjukká, így vagy emiatt neurotikus és hipochonder is volt, vagy lehetett. De hát, mintha a dolgok eleve erre predesztinálták volna kora gyermekkorától kezdve. Őt idézve: ?Apám, mondják, már néhány napos koromban Holberg vígjátékaiból olvasott fel nekem, miközben én torkomszakadtából sírtam. ?Vagy aludj, vagy hallgass rám figyelemmel? ? szólt rám tréfásan, de én nem szívleltem meg a szavát.?
Megtudtam, hogy ? elsősorban Liszt Ferenc zenéjének hatására ? Magyarországon is járt, pesti élményeiről az Egy költő bazárja című kötetben emlékezett meg. A kiállításon, mint gyakorlatilag az összes eddig fölemlített mozzanatról, erről is találnak bőséges megemlékező anyagot. Megtudtam, hogy az első Andersen-meseválogatást Szendrey Júlia adta ki 1856-ban, azóta legalább 120 mesekötete jelent meg magyarul, és 36 útikönyve, nem beszélve itt a tankönyvekről, antológiákról és a világháló lassan megszámolhatatlanná szaporodó megjelenési helyeiről.
S hogy hogyan lett a Hókirálynőből sHÓwKIRÁLYNŐ? A mese két mozzanata adhat rá magyarázatot. A másodikkal kezdem: meg kellett keresnem a gyerekek mai életében ? Andersen sem tett mást annak idején ? azt a tartományt, amelyik megfelel a jeges, érzéketlen, szívet megfagyasztó, szemet elrontó, ám nagyon is vonzó Északnak. És rá kellett jönnöm, hogy annak a gyönyörűségekből építkező jégvilágnak a gyönyörűségeknek tetsző műanyag-világ, a show-k világa feleltethető meg a legjobban, melybe belekeveredve megfagy a gyerekek szíve, és képtelenek lesznek többé úgy látni a világot, olyannak látni azt, amilyen. Az értékes értéktelennek látszik, az értéktelen értékesnek, a szép csúnyának, a csúnya szépnek, a barát ellenségnek, az ellenség barátnak? sorolhatnám ? ismerik jól, mi következik. De ahhoz, hogy ezt az ötletet gondolatsorrá építhessem, szükség volt az előbb említett első mozzanatra. Hogy ez mi volt? Ezt Ruszina Szabolcs Andersen, meseátjárótól fogják megtudni pillanatokon belül. De előtte, hogy mai tisztemről sem feledkezzem meg teljesen, megnyitom a kiállítást. Mert később már nem biztos, hogy ismét szót kapok ehhez, vagy, hogy önök akarnák, hogy ismét magamhoz ragadjam a szót??
Zalán Tibor honlapja ITT
A címadó vers magyarul és németül ITT
