Az időről időre családias hangulattal, a Marczibányi Téri Művelődési Központban jelentkező, nem csak teával és keksszel (na jó, a hűség kedvéért: kexszel) kecsegtető esemény ezúttal már másodszor gabalyintotta egymásba a rock és az irodalom önmagában is meglehetősen gubancos fonalát.
A Momentán Társulat felolvasóestjének vendége ez alkalommal az író-újságíró-zenei publicista Poós Zoltán volt, aki nem csak a jelen popkultúrájának esszenciáját fűzte bele abba a bizonyos két fonálba, de a jelenlevők hetvenes-nyolcvanas évek iránti nosztalgiáját is sikerült nagyobb lángra csavarnia. Akárcsak a Momentán tagjai által prezentált magyar kortárs írásoknak, amelyek a "rákendroll" életérzését egy nagy adag humorral, olykor iróniával, de mégiscsak a múltba való visszavágyódással tálalták.
Simonyi Balázs
Tóth Krisztina a Doors sorait rejti a Jim Morisson világképéhez meglehetősen közel álló írásába (a hatáshoz kétségtelenül hozzájárul Várady Zsuzsa egyedi előadásmódja), Háy János pedig a búcsúkoncertekre hajlamos zenekarok kissé szánalmas erőlködéséről rántja le a leplet. Az est fénypontja talán mégis Dragomán György "hevimetál"-monológja, amelyet Simonyi Balázs meglehetősen hatásosan vezet elő a jelenlévőknek.
A bizarr, egyszerre jóleső és fájdalmas szellemidézés a nagyobb százalékban fiatal közönségnek is az elevenébe talál - hiába demonstrálja már-már mellét verve egy ötven körüli hallgató, hogy ő bizony mennyire érti ezeket a szövegeket, a fiatalabbaknak dunsztja sem lehet az akkori életérzésről. Az est második felében díszvendégi minőségében megszólaló Poós Zoltán hál'istennek nagyon helyesen megvédi a fiatalságot: "Tisztelni kell a fiatalokat, mert nagyon ravaszak és mindent tudnak" - mondja mosolyogva, de meggyőződéssel. Igenis létezik olyan fiatal, aki nem csak a manapság oly divatos retró hullámát meglovagolva hallgat meg egy 20-30 éves zenét, hanem valami megmagyarázhatatlan elvágyódás révén pontosan tudja, hogy mit érezhettek akkoriban a fiatalok, amikor ő még talán a világon sem volt.
Poós Zoltán a heavy metál "cikisségéről" hosszan beszél, szerinte az ehhez a műfajhoz való ambivalens viszonya szinte mindenkinek megvan. Elmeséli: a nyolcvanas években a punkok Pokolgép-koncertre jártak "hosszúhajút verni", a metálosok pedig "depecseseket" vertek. A Depeche Mode-osok többnyire a Duran Duran- és A-HA-szimpatizánsokkal álltak szemben - ez a fajta kettősség, a nézőpontok ilyen fokú elkülönülése ma már nincs jelen. Szerinte manapság már nincs tétje, varázsereje a rocknak, hiszen könnyedén hozzájuthatunk bármelyik zenéhez.
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy újonnan megjelent lemezt "oltáriszentségként" kezeljünk - hacsak nem egy rendkívül ritka, antik példányról van szó. Poós az egykori szocialista, ingerszegény környezetet jelölte meg az ilyesfajta kultusz kialakulásának egyik generátoraként, a rock rendszerrel szembenisége elmondása szerint már csak a nemzeti rock radikalizmusában lelhető fel nyomokban. Rámutatott arra a meglehetősen vicces ellentmondásra is, hogy a mai fiatalok nem is igen tudnak a szüleik ellen lázadni, hiszen az idősebb generáció anno a legtöbb esetben túltett a saját gyerekein a duhajkodás terén. Persze azért akad, aki még próbálkozik.
