Hol volt, hol nem volt, az egyik kastélyban élt egy ténsasszony a szolgálólányával. A ténsasszony nagyon szerette a töltött gombócot. Hacsak szerét tehette, mindig gombócot főzetett magának. Az egyik napon vendégeket fogadott, hát azokat is gombóccal kínálta. Mindenki nagyon jóllakott, mindenkinek ízlett a pompás étel, csak a szolgálólány maradt éhes, neki nem járt egy szem sem. A szegény szolgálólány elgondolkodott a sorsán: ,, Én csak dolgozom; fát hordok be, tüzet rakok, vizet hozok, mosogatok, takarítok, főzök, mégis sovány koszton élek. Most is hogy jártam: én készítettem a gombócot, és meg sem kóstolhattam. No, nem mehet ez így tovább." Mikor elmentek a vendégek, a ténsasszony elkezdte mondani: - Hej, de jó volt a mai nap, de jóllaktam, de jól szórakoztam! No, a megmaradt gombócokat berakom egy ételhordóba, jó lesz az holnap is. Ahogy rakosgatta, azt mondta a gombócoknak: - No, gombócok, maradjatok meg csak nekem. Ha a szolgálólány hozzátok akar érni, inkább változzatok békává, mint hogy megegyen benneteket. A szolgálólány meg kihallgatta a ténsasszonyt. Amikor a ténsasszony aludni tért, megette a maradék gombócokat az utolsó szemig. Aztán kiment a patakpartra, fogott néhány békát, azokat tette az ételhordóba. A ténsasszony korán reggel kelt, és az volt az első dolga, hogy megemelte az ételhordó tetejét. A békák szanaszét ugráltak, majd kiverték a szemét. Olyat ugrott a ténsasszony ijedtében, mint egy bakkecske. - Gombócok, gombócok, ne olyan gyorsan, mert kiesik a töltelék belőletek. Nem én vagyok a szolgálólány! ... Várjatok meg! De a békák beugráltak a patakba. A ténsasszony meg le-föl járt a patakparton, sehogy nem tudott megnyugodni. Így járt túl az okos szolgáló a zsugori ténsasszony eszén.
