?Ezeket a különböző emberi sorsokat és hozzáállásokat el akartam juttatni az olvasókhoz. A könyvben szereplő emberek semmivel sem jobbak, mint mások. Egyszerű emberek, akik a szakmájukat végzik, csak a rivaldafényben vannak? ? kezdte Hullan Zsuzsa monológját a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A kötet szerzője többek között Kern Andrással, Marton Lászlóval, Hegyi Barbarával, Tahi Tóth Lászlóval, Harkányi Endrével, Halász Judittal készített interjút. A beszélgetések középpontjában mindig a gyerekkor állt, a szerző úgy gondolja, ez az az időszak, ami minden ember életét döntően befolyásolja. A gyermekként szerzett emlékeink egész életünkben elkísérnek minket, meghatározzák személyiségünk alakulását, életvitelünket, egész lényünket. Éppen ezért döntött úgy, hogy a címlapon a színészek gyerekkori képei szerepelnek majd.
A könyvbemutatón Hullan Zsuzsa egyesével mesélt valamilyen izgalmas történetet, érdekességet, vagy tárt fel jellemző tulajdonságot a kötetben szereplő kollégáiról. Így tudhattuk meg, hogy Kern András egy állandóan dünnyögő ember, aki sokáig nem csinál semmit, majd úgy belehúz, hogy követni sem lehet. Vagy, hogy Reviczky Gáborral ?bármikor, bármiről, bármilyen körülmények között és bármilyen hosszan lehet beszélgetni.? A szerző rendkívüli szeretettel beszélt társairól, kollégáiról, barátairól, akiktől kivétel nélkül tanult valamit, és akiknek tanácsai örökké a fülében csengenek majd. Legnagyobb példaképe Barta Mária. Tulajdonképpen az ő halálakor döntötte el, hogy megírja könyvét. Egykori öltözőtársáról és barátjáról könnyes szemmel emlékezett meg a színésznő, és kiemelte Barta Mária legfőbb tulajdonságait is: ?Ő volt az, aki mindent túlélt, és ő volt az, aki úgy volt királynő, hogy társbérleti lakásban lakott.?
Érdekes könyvbemutató volt, és érdekes, tanulságos az is, ahogyan Hullan Zsuzsa az emberekhez, emberi kapcsolatokhoz viszonyul. Ezt tükrözik bevezető mondatai is: ?Mert annyi fontos dolog van az életben, amivel foglalkozni kell, hogy nem érünk rá körülnézni és meglátni magunk körül az embereket. Egy gyereknél ez még megbocsátható. De mikor felnövünk? [?] Szépen éldegélünk egymás mellett, és ha valaki meghal, arra gondolunk: de furcsa, alig tudtam róla valamit. Pedig beszélgetni jó. Semmi nem kell hozzá, csak Ő és Én.?
(Forrás: Kultúra.hu)
(Fotó: pepitamagazin.com, Bajor Gizi Színészmúzeum)
