Hogyan választotta hivatásául a nyelvészetet?
Már gimnáziumi éveimben is éreztem, hogy a magyar nyelv lesz életem legfőbb "munkatárgya", de hogy milyen formában, azt még nem tudtam. Tény, ötéves koromban már tudtam folyamatosan olvasni, mert a nővéremmel együtt tanultam meg én is. Hat-nyolc éves koromban mindazokat a könyveket elolvastam, amelyeket az ő könyvespolcán találtam. Egy-két évvel később beleszerettem a nyelvi rejtvényekbe is, és magam is kigondoltam különféle betű- és képrejtvényeket. Úgy tízéves koromban már keresztrejtvényeket is fabrikáltam, s amikor egyet beküldtem a "Fehér Barát" című folyóiratnak, váratlan megtiszteltetés ért: a lap következő számának rejtvényrovatában ezt olvashattam: "Kedves Lacika! Rejtvényed nagyon jól sikerült, máris közöljük, s jutalmul egy tortát küldünk ajándékba".
A középiskola befejezése után bölcsésznek jelentkeztem, föl is vettek, úgy gondoltam, író vagy költő leszek. Ám az egyetemen töltött első pár hónap ráébresztett arra, hogy az én igazi világom magának a nyelvnek minél alaposabb, minél mélyebb megismerése. Négy évvel később csakugyan nyelvész aspiráns lettem. Három éven át semmi más dolgom nem volt, mint letenni a kijelölt szakmai és nyelvvizsgákat, továbbá egy úgynevezett ideológiai vizsgát is, s ezen kívül minden időmet annak szentelhettem, hogy minél jobban beleáshassam magam a nyelvészet hazai és nemzetközi szakirodalmába. Nyelvtörténész lettem, mert aspiránsvezetőm, Pais Dezső akadémikus is az volt, de irodalomszeretetem is megmaradt, olyannyira, hogy nyomtatásban megjelent első, "Ady versmondatai" című tanulmányom inkább irodalomtörténeti munka volt, mint nyelvészeti. Az a munkám azonban, amellyel a nyelvtudomány kandidátusa címet megszereztem, már igazi nyelvészeti munka. A címe: "A szóhasadás". Nyelvünknek egy olyan érdekes szóalkotásmódját vizsgáltam meg benne monografikus formában, amely korábban annyira figyelmen kívül maradt, hogy még egységes neve sem volt. Napjainkra már az általam alkotott szó a neve; a szakmunkák s a tankönyvek már évtizedek óta így emlegetik. Végül tehát nyelvtörténész lettem, és a Nyelvtudományi Intézetben eltöltött csaknem három évtized alatt néhány évig a szaknyelvek kutatója, valamint egyre inkább a mai magyar nyelv jelenségeinek vizsgálója.
Rendkívül sokszínű a pályája.
Igen, valóban több istennek is szolgálok, immár évtizedek óta, de tudatosan teszek így, mert úgy érzem, ezzel az egész életem is sokszínűbb lett. Munkásságomnak három főbb pólusa van. Az egyik a tudomány, a másik az oktatás, a harmadik pedig az ismeretterjesztés, ez utóbbiba beleértve a nyelvművelést is. Az elsőről már szóltam, azt is megemlítettem, hogy mintegy harminc évig voltam a Nyelvtudományi Intézetben. Mint kandidátus, 1958-ban már eleve főmunkatársként kerültem oda, mégpedig Lőrincze Lajos osztályára, majd bő egy évtized után én lettem az osztály vezetője. 1987-ben azonban munkahelyet váltottam, mert kaptam egy jelzést, hogy mivel jeles nyelvész kollégánk, Bencédy József nyugdíjba vonul, pályázzam meg az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékének vezetői posztját. Mivel ez új kihívás, nem volt szívem nemet mondani, és tizenkét boldog évet töltöttem el a főiskolán. Azt hiszem, több száz olyan magyartanár oktatja, neveli a fiatalokat ma az országban, aki rövidebb-hosszabb ideig az én tanítványom is volt. Remélem, nemcsak az irodalmat tartják fontosnak, hanem megértetik diákjaikkal, hogy a nyelvtan is fontos, a kettőt egyformán lehet - és kell is - szeretni.
És a harmadik pólus?
Az, mint már utaltam rá, az ismeretterjesztés, ami ugyanolyan fontos, mint a tudományos kutatás. De ismeretterjesztő munkát csak az végezzen, akinek megvan hozzá mind a tudományos vértezettsége, mind az előadókészsége. Ismeretterjesztő könyvek megírásához ez utóbbi természetesen kevésbé fontos, de nagy létszámú hallgatóságnak szóló előadások tartásához, nyelvi ismereteket terjesztő rádió- és televízióbeli szereplésekhez annál inkább. Mivel én ezekhez egyaránt éreztem kedvet és erőt is, már fiatal koromtól kezdve hódoltam ennek a szenvedélyemnek. 1954-től tagja vagyok, két évtizeden át pedig elnökségi tagja is voltam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak, népszerű rövidített nevén a TIT-nek, s több ezer előadást tartottam hazánk minden részében, olykor még a határon túli városokban is. Annak idején, 1967-ben ott bábáskodtam A magyar nyelv hete című anyanyelvi rendezvénysorozat életre hívásánál is, és negyven éven keresztül egyszer sem hiányoztam a központi rendezvénysorozat előadói közül. Ez a rendezvény évtizedeken át igen nagy népszerűségnek örvendett, szinte mozgalommá vált, s ma is él, csak már nincs annyira előtérben, mint korábban. De a negyvenedik évforduló alkalmából egy kis kötet is megjelent róla "A magyar nyelv hete 1967?2006" címmel, s ebben "Emlékképek a magyar nyelv hete négy évtizedéről" címmel éppen én tekintettem át a jelzett négy évtizedet. Jó lenne, ha a mozgalom nem halványulna el, nem szűnne meg, hanem folytatódna, s valaki 2046-ban beszámolhatna az újabb négy évtizedről is.
Említette, hogy ebbe beletartozik a nyelvművelés is.
Természetesen beletartozik, sőt, fontos része. Napjainkban különféle nyelvészeti iskolák, irányzatok rossz hírét keltik - ma már talán inkább azt mondhatom: keltették - a nyelvművelésnek, azt hirdetve, hogy a nyelvművelés valamilyen ördögtől való dolog, s a nyelvművelők nem tudósok, hanem sarlatánok. Aki ilyet mond, az a nyelvműveléssel, vagyis az anyanyelv ápolásával is foglalkozó nyelvészeket egybemossa vagy összetéveszti az olyan laikusokkal, akik csakugyan úgy gondolják, hogy a nyelvésznek joga van önkényesen alkotott szabályokkal gúzsba kötni a nyelvet. Például azt állíthatja, hogy a meg van oldva szerkezet magyartalan (holott ez az állítás egy ostoba nyelvi babona), vagy kimondhatja, hogy tilos idegen szavakat használni, minden új fogalomra magyar szót kell alkotni. Ilyet tudományos képzettségű nyelvész nem mond, és nem is mondhat, mert ezzel, ha szavának foganatja lenne, halálra ítélné a saját nyelvét. Arra természetesen biztathatja olvasóit vagy hallgatóit az anyanyelv ápolója, hogy ha valamire jó magyar szavunk van, lehetőleg azt használjuk, de nem tilthatja az idegen szót. Itt van a kezemben egyik fiatal kollégámnak, volt tanszékem volt tagjának, Bódi Zoltánnak Infoszótár című munkája. A könyv alcíme: Informatikai fogalmak eredete, magyarázata és használata. A szótárban egymást érik az idegen szavak, rövidítések, de ez szükségszerű.
Kinek ajánlaná a tudományos pályát?
Csak annak, aki elhivatottságot érez rá. A tudósok sosem voltak gazdag emberek, többnyire ma sem azok. De ha valaki erősen, szinte leküzdhetetlenül vonzódik valamilyen tudományterülethez, például csillagászathoz vagy zoológiához, olyannyira, hogy már fiatal korában is a távcsövek vagy az állatok világa érdekli legjobban, értelmi képességei pedig sokkal jobbak az átlagosnál, akkor annak bátran javaslom, hogy legyen eltökélt, és ne hagyja magát lebeszélni kitűzött céljai eléréséről. Az az öröm, amelyet egy új felfedezés, egy a társadalmat, akár az egész emberiséget jótékonyan érintő új tudományos eredmény elérése szerez megalkotójának, többet ér minden olyan örömforrásnál, amelyet pénzzel meg lehet vásárolni.
Mibe fog legközelebb?
Év-napra című versikéjében Arany János írta 1881-ben a következőket: "Nyolcvan év / Ritka szép; / Hetven év / Jó, ha ép; / Hatvannégy esztendő: / Untig elegendő". Nos, én nem vagyok olyan pesszimista, mint Arany, aki már hatvannégy éves korában is ilyen sötétnek látta az őt körülvevő világot s benne saját magát, abban azonban magam is egyetértek vele, hogy "Nyolcvan év ritka szép". Igen, én hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ezt az Arany által ritka szépnek nevezett életkort, nyolcvanadik évemet elértem, be is töltöttem, s íme, még mindig itt vagyok, érdekelnek a világ eseményei, és ha jóval kevesebbet is, mint régen, de most is dolgozom. Egy több mint 500 oldalas könyvem, a "Nyelvi játékaink nagykönyve", amelynek megírására harminc éve készültem, alig pár hete jelent meg. Mivel már érzem magamon a nyolc évtized súlyát, újabb nagyszabású munkát már nem tervezek, de nem zárhatom ki annak lehetőségét sem, hogy egy-két kisebb könyv esetleg még kikerül a kezem alól. Egy-két oldalas cikkeket pedig különféle lapokba (IPM, Családi Lap, Szabad Föld) most is rendszeresen írok, nem szólva az Édes Anyanyelvünk című folyóiratról, amelynek felelős szerkesztője is vagyok. Egyébként életem egyik legkedvesebb emléke is ezzel a folyóirattal kapcsolatos. A teljes szerkesztőbizottságot évente egyszer, általában az év elején szoktuk összehívni, a legutóbbi ilyen ülésen kollégáim titokzatoskodó arccal fogadtak, de nem gondoltam semmi "rosszra". Megnyitottam az ülést, s annak rendje-módja szerint megbeszéltük az általam előterjesztett napirendi pontokat. Amikor azonban ennek vége volt, kiderült, hogy szimatom nem csalt: valamilyen rejtélyes összeesküvés áldozata vagyok. Említett nyolcvanadik évemet éppen az idő tájt töltöttem be. Kollégáim egy csodálatos születésnapi ajándékkal leptek meg, anélkül, hogy erről bármi halvány sejtelmem is lett, illetve lehetett volna. Egy "Grétsy 80 - Köszöntő könyv Grétsy László születésnapjára" című, 200 oldalas kötetben összegyűjtötték és közre adták húsz olyan, 1959 és 2005 között keletkezett elméleti tanulmányomat, amelyek szétszórtan, különböző folyóiratokban, illetve ma már szinte hozzáférhetetlen kiadványokban láttak először napvilágot. Akkor, majd az elmúlt év végén, a Prima Primissima Díj átvételekor éreztem meg igazán, hogy az alkotó munka által szerzett öröm, sőt boldogság érzetének nincs időhatára.
