Hogy egy művész miként válik művésszé, nehéz elképzelni egy kívülállónak. Te megfogalmaztad magadnak gyerekként, hogy író akarsz lenni, vagy véletlenül sodort erre az élet?
Már tízéves koromban tudtam, hogy író vagyok, de szerencsémre nem mondtam senkinek, ezzel jelentősen megkönnyítve kamaszkoromat. A falu bolondja szerepet így csak félig-meddig vettem magamra, nem teljes egészében. Először tizennyolc évesen adtam jelét, hogy mire készülök: érettségi ajándéknak nálunk a családban kötelező volt arany nyakláncot adni, és én könyörögtem, hogy nekem ne azt adjanak, mert írógépet szeretnék. Ez volt az első alkalom, amikor fel mertem vállalni, hogy egyáltalán erről gondolkodom.
Mégis a középiskolát követően először tanítóképző főiskolára mentél, csak ezután kezdted el a bölcsészkart Szegeden. Miért tettél kitérőt a pedagógus pálya felé?
Azért a tanítóképzőre mentem, mert először oda vettek fel. Akkoriban a főiskolára bejutni nagy eredmény volt. A hetvenes évek közepén született generáció ugyanis a demográfiai hullám csúcsát jelentette. Elképesztően sokan voltunk, még a gimnáziumi helyekért is komoly verseny folyt. A tanítóképzőknek furcsa kettős hangulatát éreztük: egyszer ott voltak azok a lumpen elemek, akik nem tanultak semmit, mellettük meg azok, akik tanítók akartak lenni. Volt olyan csoporttársam, akit úgy engedtek át, hogy megeskették, nem fog tanítani. Persze azóta is pedagógusként dolgozik. A tanítóképzőből úgy látom, mára nagy részben vígaszág lett, ami azért probléma, mert akik ?nincs ló, jó a szamár? alapon végzik el, a végére elhiszik: tudnak tanítani. Utána pedig a mi gyerekeinket kaparintják meg hatéves korukban, amikor a legérzékenyebbek.
A bölcsészképzésről is rengeteg kritikát hallani. Általánossá vált a nézet, hogy túl sok bölcsészt képeznek, haszontalan tudással.
A bölcsészkaron alapvetően hasonló problémát tapasztaltam, mint a tanítóképzőn. Aki nagyon kitartó volt, és nagyon sokszor visszament, azt előbb-utóbb átengedték, akkor is, ha nem tudott eleget. Ők végül mind elhiszik, hogy valós a végzettségük. Ők fémjelzik majd a papírt, az intézményt, a bölcsészkart. Így azok diplomáját is értéktelenné teszik, akik ugyanazon a szakon becsülettel megszerezték a tudást. Erről továbbra is azt gondolom: nem kell mindenkinek végeznie, mert nem tud mindenki végezni. Véres szakmai küzdelemnek kellene folynia a bennmaradásért.
Hallgatóként részese voltál ennek a küzdelemnek, vagy könnyedén vetted az akadályokat? Milyen emlékek élnek benned a szegedi évekről?
Többször buktam tárgyakból én is, de ha átmentem, akkor nem érdemtelenül. Akkoriban még más felfogás élt: a régi bölcsészek azt mondták, az egyetemet nem lehet öt év alatt elvégezni. Sokan hat-hét év után diplomáztunk, viszont azzal az elszántsággal és szent lendülettel tanultunk mindvégig, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint idejárni. A tanáraink a mestereink voltak, hittünk nekik, nem kérdőjeleztük meg őket. Mi még családias, intim környezetben tanulhattunk, utánuk jött be a kreditrendszer, a fejkvóta, a tömeges képzés.
Számos változás érinti jelenleg a felsőoktatást, a hallgatók pedig erőteljesen kiállnak véleményük mellett. Egyetemistaként téged foglalkoztatott az aktuális oktatáspolitika?
Érdekelt, és nem is ültem tétlenül: egyetemista voltam, amikor először vezették be a tandíjat, mi is tüntettünk ellene három hónapon át. Emlékszem, beosztottuk, hogy mikor melyik intézmény vonul ki, virrasztottunk, lelkesek voltunk. Azt, hogy a hallgatók most kivonultak, megszólították a döntéshozókat, jogosnak tartom.
Ekkor, a szegedi évek alatt már tudatosan készültél az írói pályára?
A szó szoros értelmében erre készülni nem lehet, de a bölcsészkaron például leadtam a tanárszakot, hogy az irodalom tudományos részére koncentráljak. Azért mentem oda, hogy érezzem és értsem, milyen az a hatástörténet, amelyet én folytatni szeretnék. Az egyetemen már tárcasorozatom volt a Délmagyarországban. Ha valaki megbuktatott egyik héten, a következő héten megírtam a lapban. Sokat játszottam, szórakoztam így például a nyelvészekkel.
A nyelvész ? irodalmár szembenállás a legtöbb bölcsészkaros hallgató életét végigkíséri. Téged is utolért az irodalmár skatulya?
Nagyon sokat tanultam a nyelvészektől: sokat segítettek abban például, hogyan működik a szöveg, hogyan működik a mondat. Nincs olyan íróiskola, amelyben ennyit meg lehetne tanulni erről, fölfedezni magát a struktúrát. Ez a szembenállás inkább játék volt: nem csináltam olyat, ami méltatlan lett volna hozzám vagy a tanáraimhoz, és ők sem buktattak meg úgy, ha nem voltam méltó rá. Tudták persze, hogy az irodalom érdekel, hiszen arra voltak már köteteim, a Pletykaanyu is még az egyetemi évek alatt jelent meg, annak pedig már nagyobb visszhangja lett.
A Pletykaanyu kapcsán megjelent kritikák Mikszáth folytatójaként definiáltak. Tudtál azonosulni ezzel a státusszal?
Feladott labdák voltak akkor, amelyeket nyilván le is ütöttek: feltűnt számos Mikszáth-allúzió a könyvben, de valójában ennél nem történt több. A hasonlítás persze nyilván jólesett, imponált. Érdekes módon technikában semmit sem lestem el Mikszáthtól, akkoriban még különösen nem. Az a hihetetlen enciklopédikus tudás és humor, amit ő beleszór a szövegekbe, nálam nem élt, sőt kifejezetten szűkszavú voltam hozzá képest. Ami a Pletykaanyuban is hasonlóan áradó hatású lehetett, az esetleg a szereplők monológjai, azok szövegelése volt. Amit én művelek, amit a mondat és a szöveg nálam mutat, különösen azóta, Móriczhoz közelebb áll.
Foglalkoztál pedagógiával, de végül az irodalomra tetted fel az életed. Nem gondoltál arra soha, hogy középiskolában taníts? Íróként a katedrán állni lehetőséget adna, hogy neveld az irodalmi közönséged.
Egy tanár a meghatározott érettségi követelmények miatt nem lehet öntörvényű. Íróként sokat járok középiskolákba. A szerzőnek fontos feladata, talán mondhatom missziója, hogy a diákok közé menjen: így megérthetik, hogy az író hús-vér ember, nem egy fekete-fehér kép a falon. A szerzővel való párbeszéd része lehet az olvasásra nevelésnek, a kritikai gondolkodás kialakításának, az irodalomról való eszmecsere elindításának. A diáknak meg kell mondani, hogy lehet kritikus, ha nem tetszik a könyv, tegye félre, és olvasson mást. Érdekes, hogy a fiatalok konzervatívabbnak tűnnek. Egy középiskolai irodalmi vetélkedőn például megbotránkoztak a tőlem feladott szövegeken, mert megjelent benne a testiség. Persze lehetséges, náluk ez maga a lázadás: a mi generációnk még azon kísérletezett, hogy a valóság bizonyos részletei ne csak burkolt kifejezésekkel kapjanak helyet az irodalmi szövegben. Amiből mi ki akartunk törni, ők most visszahoznák.
A Magyar Íróakadémia Szépírói Mesterkurzusán oktatsz. Kikből áll az a kör, amely írni tanulna?
A többség azért érkezik, hogy dialógushelyzetbe kerüljön. Sokan nem alkotóvá akarnak válni, csak beszélgetést folytatni az irodalomról, együtt gondolkodni. Régen ezt a folyóiratok nagyobb létszámú szerkesztői gárdával tudták biztosítani: kapocsként működtek az olvasók és az irodalom között. Sokan az Akadémián az írásaikról szeretnének véleményt kapni, és akad, aki azért jelentkezik, mert itt házhoz jönnek az írók. Hét közben ugyanis dolgozik, nem tud felolvasóestekre, író-olvasó találkozókra járni. A dolgot nehezíti, hogy a képzés költséges, ezért így sem juthat el mindenkihez, aki igényelné, vágyna rá.
Számodra tudatos döntés volt a Budapestre költözés az írói pálya szempontjából?
A művészeti élet máig hálátlanul főváros központú. Vannak erős vidéki központok, ahol jó szellemiségű műhelyek működnek, de ott még nehezebb bekerülni, mert kevesebb a státusz, több ember áll sorba ugyanazért a helyért. Az egyetemet követően Békéscsabán voltam irodalmi szerkesztő öt-hat évig, majd egy berlini ösztöndíj után kerültem a fővárosba. A külföld lendületet adott, úgy éreztem, váltani kell. Egy évig dolgoztam szabadúszóként Budapesten, amit nehezen éltem meg. Nagyon fontos, hogy az ember kötődjön egy műhelyhez, egy közösséghez. Ha ez megvan, a város egész más arcát mutatja.
Milyen üzenetet fogalmaznál meg azoknak a tehetséges fiataloknak, akik írói álmokat dédelgetnek?
A rendhagyó irodalomórákon tapasztalom, hogy a középiskolás generáción ül egyfajta kétségbeesés: nem látják, hogyan indulhatnának el a választott pálya felé, reménytelennek, esélytelennek látják a helyzetet. Nagy a verseny, ezért a legtöbb helyen már kész szakmai tudást, tapasztalatot várnak tőlük. Minden pálya rengeteg szerencsén, rengeteg odafigyelésen, kitartáson múlik. A gyakorlat elengedhetetlen: újra és újra helyet kell keresni, nem feladni, mindig ott lenni. A most indulóknak nagy lehetőséget ad az internet, ami mindent felszabadított, demokratizált. Adott egy felületet a fiataloknak, ahol felülbírálhatják a hivatalos irodalomkritika, a kánonalkotók véleményét: ez számunkra még elképzelhetetlen volt.
Széles-Horváth Anna
