 |
| Az író otthonában 1964-ben Fotó: Hunyady János/Fortepan |
Telkiben született 1899. március 13-án kisnemesi-polgári családban. A szülők válása utána a gyerekek az erdészként dolgozó apával éltek Pécsváradon, majd Vajszlón. A középiskolát Pécsett és Székesfehérváron végezte, nehezen tanult, Achilles-ín-zsugorodása miatt sokat betegeskedett, de verseket írt, önképzőköri tag volt, és a Diák-toll című lap szerkesztője. 1915 és 1921 között három verseskötete is megjelent, ám ezeket később nem szívesen ismerte el. Életének első húsz évéről, a nyomasztó családi környezetről, a gyermeki magányról, a szeretetéhségéről az 1940-ben megjelent Süllyedő világ című regényében rajzolt hiteles képet.
1921-ben megnősült és Pestre költözött. Négytagúvá bővült családjával rossz körülmények között, nagy nyomorban éltek, sokszor csak baráti segítséggel tudták fenntartani magukat. 1922-ben a Nyugat közölte Sötétség című novelláját, melyet Móricz Zsigmondnak dedikált, ezzel egy csapásra ismert íróvá és Móricz barátjává vált.
A húszas évek közepén jelentek meg első, a naturalizmus stílusjegyeit magukon viselő regényei (Szép Zsuzska; Börtön, József, az ács), amelyekben az ormánsági élet nyomorúságát, a középosztály pusztulását ábrázolta. 1932-ben részt vett az Írók Gazdasági Egyesületének megszervezésében, melyben később társelnökként is tevékenykedett. Ettől az időtől kezdve tagja volt a népi írók mozgalmának, írt a Válasz és a Magyarország című lapokba is.
A harmincas években érdeklődése a társadalmi kérdésektől a magyar középkor világa felé fordult, egymás után jelentek meg a tatárjárás korában játszódó, archaikus nyelvi elemekkel átszőtt regényei, mint A vas fiai, a Boldog Margit vagy a Julianus barát. 1936-38-ban több ízben is ellátogatott Finnországba, élményeit A csend országa és a Suomi titka című, naplóhoz hasonló műveiben örökítette meg. 1939-ben két drámáját (Földindulás, Végrendelet) is bemutatta a Belvárosi Színház.
1937-ben régi irodalmi ?ellenfele?, Babits közreműködésével Baumgarten-díjat kapott. A harmincas évek végére egyre inkább a nacionalista mozgalmakhoz sodródott, cikkeket írt a Turul Bajtársi Szövetség lapjába, amelynek 1939-40 között főszerkesztője is volt. 1941-től a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnöke, valamint a Sorsunk munkatársa volt. Emese álma címmel trilógiát tervezett a magyar honfoglalás koráról, melynek két kötete Pogány tüzek címmel meg is jelent. 1943-ban ő tartotta a balatonszárszói konferencia bevezető előadását, de ekkor már fokozatosan eltávolodott a népi íróktól, a nacionalista mozgalmaktól, érdeklődése az őstörténet, a bibliai történetek, az örök és közös emberi sors felé fordult.
A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után politikai okokból persona non grata lett az irodalmi életben, 1949 és 1955 között írásai nem jelenhettek meg. Ideje jó részét balatonakarattyai házában töltötte, megtanult héberül, eredetiben olvasott klasszikus zsidó irodalmat. Ekkor született műveiben a mondák és eposzok világát idézte meg, írt regényt Jézus és Júdás életéről (Én vagyok), Mózesről (Az égő csipkebokor), a vízözönről (Vízöntő, Új ég, új föld). 1955-ben Éltek, ahogy tudtak című novelláskötetével tért vissza az irodalmi életbe, tagja lett az Írószövetségnek is. Az ötvenes évek végétől egészsége egyre jobban megromlott, szívpanaszai mellett cukorbetegsége is súlyosbodott. Utolsó éveiben önéletrajzi írásait rendezte sajtó alá, 1968-ban megjelent Visszapillantó tükör című művében a Süllyedő világban elkezdett emlékezéseit folytatta. 1967-ben a Finn Köztársaság a Finn Oroszlánrend lovagkeresztjével tüntette ki.
