A Nemzeti Énekkar is fellépett Isztambulban

Egészen sokat késik a gép, óriási a sor a határnál, aztán még dugóba is keveredünk, ezért a  megérkezés a koncertkezdésre lehetetlen feladatnak tűnik. Nem is sikerül megugranunk, viszont szuper, hogy gyalogtávra vagyunk a Szent Antal-templomtól, ezért megkésve bár, de törve nem, az egyik taps közben beosonunk, hogy egészen közelről élvezhessük Benjamin Appl baritonját, miközben Martynas Levickis harmonikással zenei utazásra invitál minket a világ négy kulturális fővárosán keresztül. Mi Bécsbe már csak egy pillanatra jutunk el – Franck Angelis Impasse című művének két tétele hangzik el –, aztán utazunk is tovább Párizsba, ahol a venezuelai születésű Reynaldo Hahn két sanzonja csendül fel: előbb a C’est à Paris az 1934-es A kaméliás hölgyből, majd az À Chloris, utána pedig Maurice Ravel Don Quijotéjából hallhatunk részleteket, amelyek között szerelmi és bordal is szerepel, az egyik líraibb, a másik értelemszerűen pimaszabb.

Mielőtt Berlinbe mennénk, tizenöt perc szünet következik, így van lehetőségem körbejárni Isztambul legnagyobb katolikus templomát. 1906 és 1912 között épült velencei neogót stílusban. XXIII. János, akit „a török pápaként” is emlegetnek, tíz évig szolgált itt, mielőtt a konklávé megválasztotta Péter apostol székébe. Az oldalhajókon végigfutó keresztúti stációk nyűgöznek le a leginkább, az eredeti üvegablakok pedig még ezekben az esti órákban is sejtelmes fényeket ontanak magukból.

Aztán lassan újra elfoglalom a székem, hiszen itt az idő továbbrepülni, érkeznek a német dalok: Astor Piazzolla, Friedrich Hollaender és Kurt Weill művei hangzanak el. Pattogósabb ez a szekció, mint a korábbi, Piazzolla Oblivionjában azonban kifejezetten élvezem, hogy összhangzattanilag és formailag Bachot éppúgy felismerem benne, mint a tangó- vagy a jazzhangzásokat. Az este amerikai dalokkal zárul, New Yorkig repülünk. Nemcsak az én kedvencem, hanem egyértelműen az egész közönségé Aaron Copland I Bought Me a Cat című szemtelen dalocskája, amely alatt egy-egy emberből hangos kacaj szakad ki. A refrén ismétlésével és a különböző állatok sorolásával izgalmas ritmusa van e dalnak, miközben az állathangok utánzása igazán vicces helyzeteket szül.

Jó hangulatban érünk vissza a hotelbe, és hasonló lelkesedéssel indul a második nap is, a környéken vezetett túrával, amelynek során a nevezetességek kipipálása mellett a város atmoszféráját is magunkba szívjuk, majd miután bőségesen megebédelünk, az Istanbul Modern állandó gyűjteményét is megnézzük, az épület tetejéről gyönyörködve az elénk táruló látványban. A vacsorát követően megérkezünk az ICEC épületébe, ahol szintén igazi csemege vár ránk, hiszen Maria João Pires, korunk egyik legnagyobb zongoristája nyolc év után tért vissza az Istanbul Music Festival színpadára.

A nyolcvanadik évében járó portugál zongoraművész több mint ötven esztendeje koncertezik a világ minden táján a legrangosabb zenekarokkal, ezért igazán megtisztelve érzem magam, hogy ezen az estén én is hallhatom. Játéka lágy, nyugodt, rendkívül alázatos, és csodásan harmonizál a zenekarral. Nagyon egyben vannak, folyamatosan ez jár a fejemben, de a Serenade magazin kritikája is hasonlóképpen számol be Beethoven-versenyéről: „Egy dolog biztos: soha nem fogjuk hallani, hogy valaki olyan alázattal, zenei megértéssel és kielégítő technikával játssza Beethoven zenéjét, mint Pires.” A művésznő érintésének tónusa színes, a sokéves tapasztalatból fakadó megértésből, költői érzékenységből fakad, és Pires olyan őszinte egyszerűséggel játszik ezen az estén is, hogy úgy érezzük, mintha minden pillanatban beszélnének hozzánk a hangok. Játékát a Festival String Lucerne kísérte, végig csodás összhangban.

A másnapi program is különleges, a Yeniköy negyedbe megyünk, ahol zenei túrán veszünk részt: három helyszínen három koncertet hallgathatunk végig. Egy csodálatos görög ortodox templomban kezdünk, ahol Kaan Buldular kontratenor és Hande Cangökçe lantművész programját hallgathatjuk végig, amely igazán illik a spirituális helyszínhez. Kaan Buldular az első török kontratenor, tudjuk meg a programfüzetből. Az én fülemnek szokatlan ez a hangzás. Főleg francia és olasz barokk dalokból áll a műsor, de a sorban szerepel két török dal is, Tanburi Mustafa Çavuştól a Dök Zülfünü Meydane Gel, valamint III. Murad szultán Uyan Ey Gözlerim Gafletten Uyan című műve. Ezek autentikusabbnak hatnak, sőt az utolsó számnál már azt veszem észre, hogy a lábam is átveszi a ritmust.

Ezt követően sétálunk át a másik görög ortodox templomba, ahol egy lengyel duó, Karolina Mikołajczyk és Iwo Jedynecki koncertje vár minket. A hegedű és a harmonika elképesztő lendülettel kel életre a két zenész kezei alatt, a közönség teljesen felszabadul, mert a kettős a klasszikus darabokat képes olyan örömmel és játékossággal megtölteni, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk. Őszintén, vidáman játszanak, szórakoznak és szórakoztatnak, teli vannak jókedvvel, ami ránk is átsugárzik. Ehhez képest kevésbé izgalmas az a koncert, melynek a Yeniköy Palota ad otthont. Az épületben jelenleg az osztrák nagykövetség működik. Michaela Resch szoprán és Irina Fuchs zongoraművész a 19. századtól a 20. század közepéig utaztat minket német dalokkal, amelyeket feminista tónusokkal töltenek meg. Előadásuk kevésbé nyűgöz le – de egyáltalán nem vagyok elégedetlen, hiszen a három koncert igazán komplex élményt adott. Ezt követően vendéglátóink Boszporusz-túrával kedveskednek, majd török szokás szerint hosszúra nyúló, kilátással egybekötött vacsorával zárjuk a napot.

Az utolsó nap a történelmi városrészben indul, a frissen megnyílt Hagia Sophia History and Experience Museumban a bizánci építésű hajdani ortodox bazilika építéstörténetét vetítésen ismerhetjük meg. Ezt követően egészen mást jelent belépni a szent helyre, ahol egyik ámulatból esünk a másikba. A túra a Bazilika Ciszternánál ér véget, amely a legnagyobb az Isztambul alatti víztározók közül.

Az esti koncertre az Atatürk Kulturális Központban kerül sor, amely igazi találkozási pont: könyvtár, kiállítótér, hangversenyterem, éttermek, helyi márkák üzletei, valamint kávézó is helyet kapott itt. Az épület maga is a nyitottságot juttatja eszünkbe: szervesen kapcsolódik a Taksim térhez, szabadon lehet benne bolyongani, miközben óriási gömbje klasszikus zenei koncerteknek ad otthont. Ma éppen Mozart Requiemjének, amely számunkra attól válik különlegessé, hogy a Borusan Istanbul Filharmonikus Zenekart a magyar Nemzeti Énekkar tagjai egészítik ki. Összhangot érzek és profizmust, a szólisták, Guiliana Gianfaldoni, Cecilia Molinari, Ilker Arcayürek, valamint Jongmin Park is remekelnek. Szebb befejezése talán nem is lehetett volna a Török Turisztikai Hivatal által szervezett útnak.