Az 1861-ben Brassóban született festőművész fényképésztanonc évei alatt találkozott a festészettel, hisz akkor még a fényképész feladatához tartozott fényképek alapján olajfestményt is készíteni a megrendelőkről. A lelkiismeretes mester ennek a fortélyait is megtanította segédjének, aki ettől fogva nem is akart többé mással foglalkozni, 18 éves korától festésből élt. „A fényképezés nem kunszt, mert azt a gép csinálja, én festő akarok lenni, az leszek" − jelentette ki.
Összegyűjtött pénzéből előbb a bécsi Képzőművészeti Akadémia vendéghallgatója, majd a budapesti Mintarajziskolában Lotz Károly és Székely Bertalan növendéke lett. Már elmúlt 30 éves, amikor ösztöndíjjal eljutott a müncheni akadémiára. Magába forduló természete már itt is megmutatkozott, elkerülte festőtársait, sőt egész életében egyedül járta a világot, a klasszikus mesterek műveinek tanulmányozásán túl nem kívánta más festők jelenlétét.
Hazatérése után Benczúr vette fel mesteriskolájába, amelyet csaknem 40 éves korára végzett el. Iskolai szünetekben a vidéket járta témát keresve, Baján sétálva látta meg az akkor 17 éves, csinos Szeifert Annát, akit megszólított, társnak választott, s innentől fogva élete végéig kitartott kedvenc modellje mellett.
1897-ben festette A hazatérők című művét, amelyet első komoly munkájának tekintett. A képet Benczúr javaslatára elküldte a Műcsarnok téli tárlatára. Azonnal nyert vele egy komoly ösztöndíjat, és a kritika figyelmét is felhívta magára, hiszen teljesen új szemszögből mutatja be a paraszti életet. Nyoma sincs rajta a népszínművekből és zsánerképekből korábban megismert, művi idillnek, az aratómunkások fáradtak, hallgatagok, szinte egybeolvadnak a természettel.
A Szépművészeti Múzeum megvásárolta remekművét, és elküldte a Párizsi Világkiállításra, ahol díjat kapott, s ezzel nemzetközi pályája is elindult. 1902-ben kilenc hónapot Nagybányán töltött, de itt is kerülte a festőtársakat, egyedül Ferenczy Károllyal tartotta a kapcsolatot.
1905-től két évet töltött feleségével Rómában, nappal a Róma környéki falvakat festette, esténként egy szabadiskolába járt rajzolni. Hazatérésük után alföldi településeken éltek. „Ráeszméltem, hogy nem nekem való a nagyváros, megfojt a füst, a zaj, a tülekedés... kóboroltam, míg végre elérkeztem az Alföldre, Petőfi hazájába, hogy többé el se tudjak szakadni tőle" − vallott erről az időszakról.
A civilizációtól való menekülés útja volt ez éppúgy, mint Gauguinnél, csak Kosztának ehhez nem kellett a világ másik felére eljutnia.
Utolsó párizsi tanulmányútja után elhatározta, hogy végképp letelepedik festményei színterén. Szentes mellett egy tanyát vásárolt, ahol külsőségekben és szokásokban is tanyasi gazdaként mutatkozott. A környékbeli szélmalmokról készített posztimpresszionista hatású festményei jelentik új festői korszakának első darabjait.
1916 körül kivettek állami gondozásból egy kislányt, akit gyermekükként neveltek. Katóka számos festménynek vált fontos modelljévé, többek között a róla készült remekművek is szerepeltek a művész első önálló kiállításán az Ernst múzeumban 1917-ben. A sajtó „poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya" felbukkanásáról írt. Két nap alatt az összes kiállított képe elkelt. A vevők között volt Szinyei Merse Pál is. „Pártolni kell a fiatalokat is, ma vettem egy Koszta-képet" − dicsekedett egy műgyűjtő az akkor már 56 éves festőről.
A 20-as 30-as években ő számított a legünnepeltebb magyar festőnek külföldön, műveit kiállították többek között Berlinben, Londonban, Párizsban, a barcelonai festészeti kiállításon pedig egyszerre nyerte meg az arany- és a bronzérmet is. Zsémbes, visszahúzódó természete miatt pályatársai azonban sikerei ellenére sem tartották jelentős művésznek, inkább megmosolyogni való különcnek. Letelepedése után sorra készültek remekei: az alföldi tájról, a paraszti élet mindennapjairól, portrék feleségéről. Idős korában is elképesztő szenvedéllyel alkotott: „Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt!" − idézi szavait Szinyei Merse Anna a Koszta József (1861-1949) élete és művészete a dokumentumok tükrében című könyvében.
A 2. világháború után, az alakuló kommunista hatalomnak tökéletesen megfeleltek képeinek témái és a festő életmódja, ezért a művész elsők között kapta meg 1948-ban az újonnan alapított Kossuth-díjat, amelyet személyesen már nem tudott átvenni rossz egészségi állapota miatt. Végrendeletében Szentes városára is hagyott képeket, a múzeum ezért tiszteletből felvette Koszta József nevét.
Halálának 70. évfordulóján, amagyar kultúra napján nyílt, legújabb gyűjteményes kiállítása a makói József Attila Múzeumban március 31-ig látogatható.
Kiemelt fotó: Kukoricatörők / mek.oszk.hu
B.K.
