Az esemény aktualitását nem pusztán az adja, hogy Konkoly plein air képei nemrégiben nagy sikerrel szerepeltek a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Szinyei Merse Pál-emlékkiállításon, hanem az szerencsés fordulat is, melynek köszönhetően ez az ikonikus alkotás hosszú lappangás után újra felbukkant a hazai kortárs képzőművészeti szcéna látómezején.
Konkoly festményein mindig is ott bujkált a rendezett, kordában tartott, konkretizált motívum és a szétfolyó, artikulálatlan, rendszertelen vagy épp eruptív anyag kettőssége.
Képei épp ettől olyan zavarba ejtők, hisz egyrészt felidézik bennünk a klasszikus festészet mimetikus szabályrendszeréből adódó komfortérzetet, másrészt viszont a festményt létrehozó anyag erőteljes, néhol már-már visszatetszést keltő túlhangsúlyozásával, „trehány, rút” felhordásával kibillenti a nézőt a felismerés kényelmes állapotából. Ez a sajátosság mind a mai napig jellemző művészetére: a motívum felismeréséből táplálkozó fogalmiság, valamint a motívumot létrehozó festék látványának materiális-érzéki ellentéte képes megfosztani a kép témáját annak lehetőségétől, hogy az végső formát öltsön.
Konkoly maga így vall erről: „Az avantgárd művészetfogalmának önbeteljesítő pátosza helyett a modernizmus kritikája érdekel. Képeimen ennek elsődleges eszköze a fogalmiság és az érzékiség természete közötti feszültség megteremtése. Az érzékiség és a fogalmiság közötti hártyavékony réteg nálam tulajdonképpen maga az anyag. A festményen létrejövő látvány, valamint motívumot alkotó festék állandó »harcban« állnak.”
Az anyag és a figura konfliktusa a távol- és a közelnézet kettősségében artikulálódik Konkoly képein. Vásznait arasznyiról vizsgálva tobzódik az anyag. Távolabb lépve azonban a figurák felismerésének aktusával átmenetileg lecsillapodik a matéria érzéki dominanciája. Az érzéki és a fogalmi kettősének harca ezáltal mozgásra készteti a nézőt, aki a szemlélődés kényelmes pozíciója helyett kénytelen folyamatosan újraértékelni a képhez való viszonyát. A kintek és a bentek játéka így soha véget nem érő hintamozgássá alakul, melynek során a szemlélő hol az eszének, hol az érzékeinek válik foglyává.
A vágy és tiltás fogalompárja között hintázó Konkoly témaválasztása sem lehet véletlen. Képének főszereplője, Iványi-Grünwald Béla sem biztos, hogy pusztán a természeti látvány racionális, azaz „kendőzött” rögzítésére vállalkozik szemünk előtt. Az alkotás alibijével és alighanem a moziplakátok macsójának megnyerő küllemével vágyának „titokzatos tárgyát” is mustrálhatja egyben.
A fentiekkel párhuzamban az Iványi-Grünwald Béla Nagybányán című alkotást a kint és a bent tematizálásával mutatják be e kiállításon.
A festmény és a vele szembe felállított tükör által a néző egy olyan imaginárius helyzetbe cseppen, ahol a közel- és távolnézet, illetve a valós és a kép által felkínált tér finoman „összecsúszik”. A szemlélő még inkább a festő által kifundált kettősség csapdájába kerül e szokatlan szituációban. Olyan vizuális csapdába, mely érzékletesen, de mégsem tolakodón győz meg bennünket a képek valóban létező – néha önmagunkból is kivetkőztető – hatalmáról.
Enteriőrfotó: Mester Tibor
