A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért kritikusdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához.
A Színházi Kritikusok Céhe eddigi életműdíjasai: Törőcsik Mari (2011), Senkálszky Endre (2012), Zsámbéki Gábor (2013), Fodor Tamás (2014), Molnár Piroska (2015), Székely Gábor (2016), Radnóti Zsuzsa (2017), Lázár Kati (2018), Pogány Judit (2019), Csíky András (2020), Szakács Györgyi (2021), Cserhalmi György (2022), Ecsedi Erzsébet (2023).
Nánay István kritikus laudációja
Hernyák György Jászai Mari-díjas vajdasági rendező, az Újvidéki Művészeti Akadémia tanára.
1952. április 7-én született Csantavéren. A zenepedagógiai főiskola elvégzése után kezdte tanulmányait az Újvidéki Művészeti Akadémián, ahol 1980-ban kapott rendezői diplomát.
Másodéves, amikor a végzős színész Kovács Frigyessel közösen megálmodja és megalapítja a mindmáig működő Tanyaszínházat. Nyaranta egy-egy előadással kezdetben szamárfogattal, később teherautóval végigutazták a vajdasági kistelepüléseket, tanyabokrokat, és ingyen játszottak a piactéren, a kocsmaudvarban vagy a legelőn összegyűlt helyieknek meg a produkciók hírére odazarándokoltaknak. Az első években Hernyák rendezte a többnyire komédiákból álló repertoár produkcióit – sőt, játszott is bennük –, de pár év után átadta e feladatot pályatársainak, Kovács Frigyesnek és mindenekelőtt Soltis Lajosnak, aki egy idő után maga lett a Tanyaszínház lelke és mindenese. S ők is továbbadták a stafétabotot, hogy a fiatal és még fiatalabb színészek vagy rendezők is megtapasztalhassák e különleges színházcsinálás nehézségeit és szépségeit. A bemutatott darabok köre egy idő után már nem korlátozódott a komédiákra, és Shakespeare-t éppen úgy játszottak, mint az Állatfarmot, Plautust és a Don Quijotét, Goldonit és Molière-t meg a Csongor és Tündét, a János vitézt, vagy 1993-ban, a délvidéki katasztrófa közepette a fiatalok hely- és identitáskereséséről szóló Csantavéri passiót (amelyet Soltis és Hernyák együtt vitt színre).
A Tanyaszínház bemutatói mindig az akadémisták közreműködésével születtek, s ezek a nyári, intenzív együttlétre épülő közösségi munkák az akadémiai stúdiumok gyakorlati terepének is tekinthetők. Ebben, ha másként nem, hát az Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanáraként is szerepe volt és van Hernyáknak. De máskülönben is Hernyák György az eltelt 45 évad során – bár többnyire háttérben – ott volt a mindenkori játszókkal, s ha kellett, továbbra is számíthattak rá rendezőként – mint ahogy a legutóbbi évben, amikor Petőfi-művekből (mindenekelőtt A helység kalapácsából) szerkesztett Útkeresőket ő vitte színre. S amikor tavaly megkérdezték a résztvevőktől, hogy mit jelent nekik a Tanyaszínház, az ő válasza: „Visszafiatalodás. Munka. Szeretet. Munka. Fáradság. Munka. Tisztelet. Munka. Ősközösség a tűz körül. Munka. El camino que tenga corazon!”
A munka nemcsak a tanyaszínházi működését határozta meg, hanem egész pályáját is. Nem spórolja meg a munkát sem a rendezéseiben, sem a tanításban. Végzése után az Újvidéki Rádiónál dolgozott, amelynek társulata adta az Újvidéki Színház előadásainak számos közreműködőjét. 1988-ban a Tanyaszínház után egy másik társulatot is alapított, a vállaltan avantgárd H-Groupot. Amikor Magyarországon a dramaturgok, kritikusok, drámaírók és a zalaegerszegi színház által indított Nyílt Fórumon még az új magyar dráma és a színház kapcsolatának áldatlan állapotáról vitatkozgattunk, a Fórumra meghívott Hernyák és csapata leckét adott abból, hogyan lehet érvényesen közelíteni kortárs szöveghez, eljátszva nekünk Zalán Tibor Azután megdöglünk című Godot-parafrázisát.
1985-től folyamatosan rendez Újvidéken, Szabadkán (ahol egy ideig a Népszínház magyar tagozatának főrendezője is volt), Zentán, a Szabadkai Gyermekszínházban, s ritkán Magyarországon is.
Ízig-vérig vajdasági rendező, akinek fontos, hogy a saját közegéhez szólhasson. Meggyőződése, hogy „minden színház politikai színház, mert az emberről szól, a társadalmi viszonyokról.
Nem napi szinten, hanem sokkal mélyebb rétegeket próbál a rendező a maga politikai színházával feszegetni” – írta a harmincéves Újvidéki Színházról szóló kötetben.
Ez a hitvallás elsősorban huszadik századi művek rendezésében jelent meg (Dürrenmatt: A fizikusok, Witkiewicz: Egy kis udvarház, Svarc: A sárkány, Mrożek: Rendőrség, Kornis Mihály: Körmagyar, Tasnádi István: Titanic vízirevü, Csáth Géza–Fodor Tamás–Hernyák György: Zách Klára). S nem mellékesen Nyikolaj Koljada Murlin Murlójában, amelyben tetten érhető Hernyák rendezéseinek sajátossága: a vegetáló szereplők állapotának naturalista hűségű ábrázolása mellett a reménytelennek tűnő sorsokban is megtalál és megmutat valami szépséget, tisztaságot, ami segít túlélni a rettenetet is. A színpadi létben ugyanúgy, mint a mindennapi életben.
Hernyák György dohogó, elégedetlenkedő, morgolódó ember – és szemérmes rendező. Nem tolakszik a produkciói elé, de ha a munkában trehányságot, lustaságot, nemtörődömséget tapasztal, ha maga körül igazságtalanságot észlel, felpaprikázódik. Sokszor láttam őt sztoikus nyugalmúnak, kedélyesnek, de legalább annyiszor elégedetlenkedőnek. Rendezéseiben e két énje együtt és egyszerre van jelen, s ez a kettősség teszi tanítványai számára is szerethetővé és tisztelhetővé.
