Az izlandi Kiasmos különleges zenei világa ötvözi a minimal technót, az ambientet és a neoklasszikus elemeket. A finom ambientrétegek mélyén lüktető 4/4-es ütemek felett szférikus könnyedséggel lebegő hegedű- és zongoraszólókba bújtatott minimalista dallamok igazi időtlen világot varázsolnak a hallgató köré. De persze nem hagynak elaludni – mielőtt belesüppednénk a lágy dallamok puhaságába, valahonnan előkerül az a kemény alap, amitől még az alvó is táncra perdül.
Íg volt ez a Müpa Nemzeti Hangversenytermében is csütörtök este. A tekintélyt parancsoló óriási orgona alatt a színpad tetején egyedüli díszletként az új album szimbóluma, a monolit lebegett. Az alatta felállított pultok mögé a színpadi füstköd mélyéről érkező két DJ-nek esze ágában sem volt komolyan venni a helyszínt és a helyzetet. Nem akartak klasszikus koncertet adni – inkább partiban gondolkodtak. És unták a dolgot egyedül.
Az első két track után – egy az új, egy a régi albumról – Ólafur Arnalds kezébe kapta a mikrofont, hogy elmondjon egy mondatot (az egyetlen verbális közlést a koncert két órájában): hogy lehet ám itt táncolni nyugodtan.
Nem egészen három perc kellett, hogy rámozduljanak a lehetőségre az addig szolidan csak a fejükkel ütemet lekövető bólogatók. Eleinte az oldalsó járásokra mentek ki a legbátrabbak, később azonban a széksorok közt is egyre többen pattantak fel. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem húsz perc alatt alakult fesztiválhelyszínné vagy klubbá, ahol a közönség a széksorok közt, az erkélyeken és a karzatokon partizott – együtt a két DJ-vel.
Az izlandi duó még 2014-ben robbant be a kísérleti elektronikus zenei világba Kiasmos című első albumával. A kritika és a szakma is elismeréssel fogadta a két szomszédos északi szigetről származó barát, a BAFTA-díjas, Grammy-jelölt izlandi zeneszerző, a hajdani punkdobos Ólafur Arnalds és a Feröer-szigetekről származó, az indie-elektropop felől érkező Janus Rasmussen első lemezét. A duó ekkor már öt éve dolgozott együtt – így volt idejük kiérlelni a közös zenei világot alaposan. Az anyag nem a kezdő zenekarok szárnypróbálgatása volt, hanem minden részletében kidolgozott, hihetetlenül kifinomult és gazdag hangzásvilágú kísérleti ambientlemez – amivel a Kiasmos markánsan odatette magát az elektronikus zenei világ térképére.
Ezen a bizonyos térképen azért vannak már honfitársaik szép számmal: Izland és kísérleti zene kontextusban elég csak Björkre gondolni, aki a kilencvenes években több műfajban bizonyított, majd hirtelen az extravagancia, a bátor kísérletező kedv és a különleges hangzásvilág intenzív elegyével, a Vespertine albummal lopta be magát az elektronikus zene kedvelőinek szívébe. És azóta is kalandozik a műfajok közt: legutóbb első színpadi produkciójával, a Cornucopiával járta be a világot. De ha már Izland, ne felejtsük el a GusGust sem – vagy a mainstreamből emlegethetnénk még a Sigúr Róst vagy Emilíana Torrinit is. A 400 ezer lakosú sziget az egy főre jutó sztárzenekarok számában egészen biztosan jól állna, ha készülne ilyen toplista. A kortárs klasszikusokkal kiegészült összetettben pedig gyanús, hogy vinnék az első helyet.
Az izlandiak ott vannak a világ zenei élvonalában – Budapestre pedig a Müpa hozza el a legtöbb zenészt és zenét az északi szigetről. Ólafur Arnalds klasszikus projektjeivel már kétszer járt itt – múlt hónapban pedig az Echo Collective mutatta be náluk a 2018-ban elhunyt kortárs klasszikus izlandi zeneszerző, az elsősorban filmzenéiről ismert Jóhann Jóhannsson 12 Conversationsét. Jóhannsson Denis Villeneuve nagy kedvence volt, ő szerezte a Prisoners és a Sicario zenéjét is, de ő írta a The Theory of Everything original score-t is James Marsh rendező felkérésére, amelyért Golden Globe-díjat is kapott.
Ambient: Brian Eno 1978-as Music for Airports lemezével definiált elektronikus zenei stílus – vagyis stíluselegy: ötvözi a jazz, a neoklasszikus, az elektronikus és a New Age elemeit, egészen egyedi hangzásvilágot teremtve.
Techno: 1988-ban Detroitban hívták először így a 120-150 bpm (beats per minute, vagyis az egy percre eső leütésszám [negyed] közti tempójú elektronikus tánczenét, amely egyszerű, repetitív elemekből építkezik. Számos ága van – a minimál techno lassú, már-már deep house-t idéző 110 bpm és a techno alja, 130 bpm közti tempója mellett a lehető legkevesebb hanggal operál.
Neoklasszikus zene: Az 1920-as években kialakult, a dodekafóniával egy időben keletkezett zenei irányzat. Az új zenei nyelvezetet a klasszikus és barokk zenei műformák felújításával hozta egyensúlyba, felelevenítve a romantika által szétfeszített formák (concerto, szonáta, szimfónia, versenymű stb.) eredeti alakzatait.
Na de vissza a Kiasmoshoz. A duó a debütalbum (Kiasmos, 2014) sikere után két éven át turnézott, majd Izlandra visszatérve kereste az új utakat. 2017-ben egy négy új darabból és két remixből álló 34 perces EP-vel érkeztek, amelyen olyan sztárokkal dolgoztak együtt, mint a számukra az alkotói gyermekkort meghatározó Simon Green (Bonobo). Lehetett tudni, hogy készülnek valamire, de hogy pontosan mire, ekkor még maguk sem tudták.
Aztán végre kiderült. Elkészült a Burst.
„Ez volt az a pillanat, amikor az egész II. album kezdett összeállni. Rengeteg munka ment abba, hogy ez a szám olyanná váljon, amilyen, és így az album többi részének is egyfajta kiindulópontjává vált” – mondta a darabról Janus.
Ólafur Arnalds is fordulópontnak látta a dal elkészültét. „Amikor végre eljutottunk a Bursthöz, úgy éreztük, hogy ez a kulcs ahhoz a kirakóshoz, amely megmutatja, hogyan is szólhatna az új Kiasmos.”
És a II. valóban új Kiasmost mutat. Igaz, hogy a duó második lemezével ismét hozza az északi melankóliát, a felhős, mégis tág horizont édes-bús nyugalmát, a hangulatot, amitől a legnagyobb buli kellős közepén is csendesen sírhatunk a tánctéren, vagy bekuckózhatunk egy forró teával olvasni egy hosszú téli estén. De egy percig sem hagynak ellustulni most sem. Valahogy ezekre a kompozíciókra figyelni kell. (És persze táncolni is lehet – még a Müpában is.) A II. minden trackje alaposan megszerkesztett mikrovilág, amelyek tovább építik az első albummal lerakott alapokat. Az II. utolsó darabja, a Squared az, amely, mint a boltívben a zárókő, hangzásban visszanyúl a tíz évvel ezelőtti Kiasmoshoz, de valóban, mintha négyzetre emelve ismételné meg azt – újra árnyaltan izgalmassá téve az ismerősen ismeretlent.
És persze a csütörtöki koncert végére is tartogattak még egy meglepetést az izlandi DJ-k, mikor a színpadról másfél óra után levonuló duót a széksorok közt álló, még táncra vágyó közönség visszatapsolta. Ólafur Arnalds ugyanis nem pultja mögé érkezett vissza, hanem leült a Müpa orgonájához játszani. Nyugodt akkordmenete érdekes kontrasztot képezett a korábbi felfokozott klubhangulattal – de nem tartott sokáig a nyugalom. Megérkezett a pult mögé Janus Rasmussen, és megadta az ütemet. Arnalds is otthagyta az orgonát a pult kedvéért, és a közönség még egy ajándék trackre, az első lemez egyik legveretősebb kompozíciójára táncolva búcsúzhatott a főnixtől, amely, aláírjuk, valóban feléledt - és szárnyalásra kész.
Megkérdeztük a Müpa stábját, hogy jutott eszükbe megpróbálni leültetni a klubközönséget mondjuk egy Kiasmos vagy az osztrák DJ-duó, Kruder és Dorfmeister meghívásával. Azt mondják, ez most tendencia a világban, hogy a nem klasszikusan hangversenytermi előadók szívesen kalandoznak a számukra nem megszokott környezetben. Erre volt nagyon jó példa Kruder és Dorfmeister koncertje, akik kifejezetten koncerttermekre álmodták meg a turnéjukat, és a Müpa mellett olyan, egyébként inkább a komolyzenéhez kötött helyszíneken lépnek/léptek fel, mint a berlini Philharmonie, a varsói Palladium, a londoni Royal Festival Hall vagy épp a bécsi Konzerthaus. De vannak hazai példáik is bőven: a Carson Coma legutóbbi müpás koncertjén szimfonikus zenekarral lépett fel, áthangszerelve a dalokat a Müpához illő hangzásra. A hazai zenekarok esetében a Müpa szervezői és a zenekarok közösen olyan koncepciót keresnek, amely eltér a zenekarok megszokott fesztiválkoncertjeitől. Ez lehet egy eltérő hangzásvilág (szimfonikus hangszerelés), különleges közreműködők (a Margaret Island például a Szegedi Kortárs Balett táncosaival közösen lépett fel), egyedi látványvilág (a Honeybeast például egy óriási, köríves LED-fallal készült, amelyre Tarján Zsófi egyedi vizuált álmodott meg). Az ilyen koncerteken előfordul, hogy a közönség táncra perdül – de ilyenkor senkire nem szólnak rá, hogy viselkedjen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
