Az Oslótól délre fekvő Mysen városában született, lengyel apja a második világháború idején hadifogolyként került Norvégiába, ezért Garbarek – az akkori törvények értelmében – életének első hét évében nem rendelkezett norvég állampolgársággal.
A zene iránt addig nem különösebben érdeklődő fiú élete 14 évesen változott meg, amikor a rádióban meghallotta John Coltrane Countdown című számát. Abban a pillanatban elment a boltba, megvette a lemezt, amelyet rongyosra játszott, és egy szaxofont, amelyen autodidakta módon tanult meg játszani. Tenorszaxofonnal kezdett, de elboldogul a szoprán és baritonszaxofonnal is, igazi „szerelme” mégis a tenorszaxofon maradt. Muzsikájára erősen hatottak a skandináv népdalok, az indiai rágák. A kritikusok improvizatív játékát emelik ki, de akadnak olyanok, akik kicsit hidegnek tartják.
Tizenöt esztendősen megnyert egy amatőr versenyt, nem sokkal később már profi szerződést kapott és saját együttest alapított. Első lemeze húszéves korában jelent meg. Montreux-ben, a jazz svájci fővárosában 1968-ban szerepelt először, és ugyanebben az évben hazáját képviselte az Európai Rádió Unió fesztiválján. Pályája kezdetén kacérkodott a free-jazz-zel, később a post-bop stílussal azonosították, de e skatulyából is nagyon hamar kibújt. 1974-ben Keith Jarrett billentyűssel közösen Luminessence, Ralph Towner gitárossal Dis címmel készített a meditatív zenék felé mutató albumot, megint Jarrett volt a partnere a Nude Antsben.
Az 1980-as években Garbarek is belekóstolt a jazz-rock műfajába, és ebben sem vallott szégyent, de még ezek a keretek is szűknek bizonyultak számára: a Hilliard gregorián énekegyüttessel készült lemezei, az Officium és a Mnemosyne a középkori zene és napjaink muzsikája mesteri ötvözete.
Erről a magyar közönség is meggyőződhetett a budapesti Szent István-bazilikában adott 2012-es koncerten.
Számos filmzenét is írt, például az afganisztáni tálibok által lerombolt óriás Buddha-szobrokról készült dokumentumfilmhez.
Szinte felsorolhatatlan, hogy Garbarek ki mindenkivel játszott együtt. Köztük van például az ütős pakisztáni Ustad Zakir Hussain, a brazil Naná Vasconcelos és az indiai Trilok Gurtu, a szitárművész Ravi Shankar, az énekes Ustad Fateh Ali Khan, a bőgős Gary Peacock és Charlie Haden, a gitáros John Abercrombie. Stuart Nicholson, a Jazz.com szerzője azt írta róla: „Zenéje a sarki fényhez közeli természet erőteljes ábrázolása, ami nyugalmat hoz a jazz gyakran őrjöngő világában.” Művészetének elismeréseként 1998-tól a norvég királyi ház lovagja.
Nyitókép: AFP/Jean-Christophe Verhaegen
