Janikovszky Éva: Naplóm 1938-1944 az írónő gyermekkori feljegyzéseit gyűjti egybe. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt. Ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették.
Janikovszky János régóta tud már e naplók létezéséről: amikor 25-30 éve a fiókos szekrényükben képeslapok után kutakodott, kezébe akadtak ezek a kockás füzetek, amelyek megszámozva, sorbarendezve álltak az egyik fiókban. Úgy emlékszik: akkor nem mert beleolvasni ezekbe, de belelapozott és megjegyezte, hogy édesanyja milyen szépen írt.
Janikovszky Éva később az Ugyan kinek gyűjtögetünk? írásában maga is utalt a naplók létezésére. Ebben a cikkben pontosan meg is határozta, hogy a Szegedről felhozott fiókos szekrény harmadik fiókjában tárolja a gyermekkori naplóit. A szövegekben többször felemlegeti, hogy a naplót az utókornak, az unokáinak szánja. Az 1939. november 14-i feljegyzésében például ezt mondja: most szentül elhatároztam, hogy naplót írok, mert nagymama koromban irtó guszta lesz elolvasni és különben is szokásom. Szóval az az egészben a vicc, hogy
mindennap ír az ember és a végén van egy egész könyv.
Hát most valóban itt van előttünk a könyv.
Aztán egy másik helyen így szól: és elhatároztam, hogy naplót írok és szegény unokáimnak kötelességük lesz elolvasni. És közben majd összenéznek és nevetnek, hogy milyen csodabogár volt ez a nagymama és lekésik a Holdra menő autóbuszt és persze ennek is én leszek az oka.
Dési János megjegyezte: ebben a gyermekkori naplóban Janikovszky már ugyanazon a hangon szólal meg, mint felnőttként. 13-14 évesen is ugyanazzal a humorral, iróniával fogalmaz, mint későbbi írásaiban. „Utólag nézve, mintha gyerekként felnőttes lett volna, felnőttként pedig gyerekes. A gyerek szemével látta a felnőtteket is” – teszi hozzá Janikovszky János.
A mostani kötet azért is érdekes, mert olvasva egyszerre belekukkanthatunk egy kamaszlány legféltettebb titkaiba, ugyanakkor képet kaphatunk egy sikeres írónő gyermekkoráról is. Nagy öröm e könyv, hiszen a 2002-es Ráadás óta nem jelent meg újabb Janikovszky-kötet.
A napló 1938-ban indul. Janikovszky, aki még akkor Kucses Éva, ekkor 12 éves, de a lapokból egy érettebb lány köszön vissza: például már erősen foglalkoztatják a kamaszkori szerelmek. A fia kiemelte: páratlan az a műveltség is, amit feltehetően nevelőapja által szívott magába. 1939-ben például felháborodva ír arról, hogy technikai okok miatt elmaradt a Faust. A következő lapon pedig táblázatba szedte a kedvenc operáit, operettjeit, áriáit…
A feljegyzésekből csak olykor-olykor tűnik elő a kislányt körülvevő világ. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy 13-14 évesen még kevéssé foglalkozunk a politikával. Ugyanakkor bizonyos sorokon mégis áttüremkedik a történelem. Egy helyen például a jövőbeli terveit veszi sorra, amit divattervezőként vagy amerikai milliomosként képzel el, máskor pedig arról ír, hogy az influenza-járvány miatt bezárják az iskolát.
Különös, de a naplókban feltűnő barátok, Deutsch Vera, Kardos Gábor és Patzauer Anna Janikovszky egész életét végigkísérik. A negyvenes években ugyan mindhárman kivándorolnak Amerikába, a sűrű levélváltásoknak köszönhetően barátságuk folytatódik. Ezek a 3-4 évtizeden át tartó levelezések annyira fontosak voltak, hogy például Deutsch Vera és Kardos Gábor is megőrizte Janikovszky lapjait, amik azután hiánytalanul az író fiához kerültek. Lehet, hogy a jövőben ezekből is kiadnak egy kötetet.
Janikovszky naplója teli van olyan különlegességekkel is, mint az a szerelmi hőfokmérő, amelyben kritikusan osztályozza a közelében levő fiúkat. Janikovszky Bélánál kiüti a hőmérő a százast, viszont nem sokkal később már forró szerelmes leveleket ír egy másik férfinak. Aztán később mégis egymás mellé sodorja őket a sors. A fiú, Janikovszky János állítja: ő mégis igazi szerelemgyerek.
A feljegyzésekből kiderül az is, hogy az írónő jó tanuló volt, de a vallása miatt biztosan megbélyegezték. Egy helyen azonban azt írja: ő az a lány, aki egyszerre van jóban a katolikus és a zsidó lányokkal is.
A naplóból kiderül az is, hogy az érettségiről hazaküldték, mert származásának nem megfelelő ruhában jelent meg. Majd miután kitűnőre végez, ágynak esik és sokáig nagyon beteg. Aztán a naplóban leírja, mit érez, miután meggyógyul.
„...hogy leérettségiztem, nem kell drukkolnom, elmúlt az a nyomasztó érzés, mintha végre kifizettem volna egy rég lejárt csekket. Sokszor félálomban valami bizonytalan kötelességérzetem van, hogy valami még előttem áll, valamin túl kell esnem. Aztán hirtelen jön a rádöbbenés, persze, az érettségi! És mindjárt utána a megnyugvás, hiszen én már leérettségiztem. Szinte felrázom magam, hogy hallod, Kucses! Te már leérettségiztél! Te nem vagy beteg! Nem kell orvosságot bevenned, nincs lázad, és fel szabad kelned."
A naplónak két drámai pontja van. Az egyik, amikor Janikovszky arról ír, hogy a nagyszüleit bevagonírozzák.
„Nem is tudjuk, hogy mi lesz velük, anyu egész nap sír”.
A másik pedig az édesanya feljegyzése, amivel hosszan indokolja, hogy a lánya miért nem számít zsidónak. Janikovszky János e részekhez hozzáteszi: a nagyszülők, Bartos Lipót és Zsófia egy talicskával gyalog jöttek haza Ausztria közepéről. Az édesanya testvére, Bartos Laci viszont sosem tért vissza munkaszolgálatból.
Szeged már 1944 októberében felszabadul a nyilas uralom alól és elkezdődik az új élet, azonban a családnak semmije sem marad. Míg korábban egy jól élő, tisztes polgári család voltak, akiknek a Kárász utca közelében ismert könyves és papírboltjuk volt, ahová még Móra Ferenc is szívesen járt be, addig a háború után ebből az életből nem maradt semmi. Az újra megnyitott boltot államosítják a teljes árukészlettel együtt.
A mostani kötetben szerepel néhány Janikovszky-vers is. Ezek sosem jelentek meg, pedig nagyon izgalmas hangon szól a fiatal lány.
A könyvbemutatón Janikovszky János elmondta még, hogy az édesanyja nehezen állt neki az írásnak, pótcselekvéseket végzett. De ha már leült, akkor nagyon könnyedén elkészült az adott szöveggel. A naplóit ugyan kézzel írta, de a művei, sőt még a levelei is a Mercédesz írógépen születtek. Ezekből is látszik a szerkesztői rutinja: a szövegekben csak 1-1 javítás szerepel.
Janikovszky Éva 2003-ban kapott Kossuth-díjat, ezt az elismerést már csak négy hónapig élvezhette. Ugyanakkor már életében hatalmas sikernek örvendett a gyerekek és felnőttek körében egyaránt. Első kötetét 1957-ben adták ki, ezt 33 további követte, amelyek összesen 36 nyelven jelentek meg. Most pedig tervben van, hogy a Ha én felnőtt volnék könyvből a hetvenes években írt francia kórusművet (Isabelle Aboulker: Si j’étais grand) Janikovszky Éva 95 születésnapjára színpadon is előadják.
A könyvbemutató online hangzott el.
