Kúsztak-másztak a csillék között
Ingoványos talaj, homályos fényben derengő bányakocsik, szűk alagutak – ezek fogadtak, amikor a salgótarjáni József-lejtősaknába beléptem. A „Jó szerencsét!” felirat alatt elhaladva Szilveszter Tibortól, a múzeum munkatársától megtudtam, hogy a félelmet kint kell hagyni, annak ellenére, hogy a mélység veszélyes lehet. Persze mi most korántsem hatolunk olyan mélyre, mint a hajdani bányászok, és a fülledt járatokat a látogatók számára biztonságosan alakították ki.
A bányamúzeum két részből áll: a felszínen a környék történelmi, kulturális vonatkozásait ismerhetjük meg, a parkban pedig az egykori bányába léphetünk be. Ezért kaptam sisakot már a legelején, és úgy ereszkedtem a sötétbe, akár egy hajdani bányász. A szűk járaton haladva vasúti kocsiba ütköztünk: itt haladtak egykor a mozdonyok és a csillék. Tibor pedig megkongatta a harangot, amellyel akkoriban jelezték, hogy új bányászok indulnak lefelé.
Az abszolút szintkülönbség kilenc méterre tehető, de a hegy alatti részen 28-30 méter körüli mélységbe jutunk. Érezzük, hogy csökken a hőmérséklet, ahogy lefelé haladunk. Embernagyságú bábuk szemléltetik, hogy a bányászok csak kúszva-mászva tudtak dolgozni: a kényelmi szempontok itt nem játszottak szerepet. Két kitömött tárnaló: egy szürke és egy sötét pej láttán világossá válik, hogy az 1800-as években bizonyos részeken még lovakkal dolgoztak a bányászok. Időrendben haladva ismerjük meg a bányászat fejlődését, a különböző korszakokat. Az első munkahely a vékonytelepi volt, ahol még kézi szerszámokkal, csákánnyal, lapáttal dolgoztak. A lovakat aztán leváltották a bányagépek, és a technika fejlődésével egyre könnyebbé vált a munka.
Olajmécses, robbantás, bányamentés
A 20. század elejéig a kézi erő volt a meghatározó. A csákányok, lapátok mellett fúrókat is használtak, a kőzetek lazítása érdekében pedig robbantottak. A felszíni teremben lánggal világító Davy-lámpát is láthatunk, amelyet angol feltalálójáról neveztek el. A legkorábbi világítóeszköz az olajmécses volt, de az nagyon könnyen sújtólégrobbanást idézett elő. A Davy-lámpa lángját viszont üveggel és sárgarézrostéllyal takarták le, ezért biztonságos volt.
Tibor elmondta, hogy az óvintézkedések ellenére számos halálos baleset történt. A fenti épületben több mint nyolcszáz nevet feltüntető emlékmű áll azok neveivel, akik Salgótarjánban munkavégzés közben vesztették életüket. 1848-tól 1992-ig kőzetomlás, sújtólégrobbanás, vízbetörés, gázbetörés és szállítási balesetek egyaránt előfordultak.
Utunkat folytatva igazi útvesztőbe, a bányamentők hajdani kamrájába kerültünk, ahol hordágy és bányamentő-készülék látható. Egy bemélyedésben interaktív részleget alakítottak ki. Korabeli súlyzókat helyeztek a falra, amelyekkel a bányászok egykor munka előtt bemelegítettek.
Csak egy résnyi szellőzőnyílás
Továbbhaladva körülbelül húsz méter mély szellőzővágatba jutottam: amikor felnéztem, olyan volt, mintha kútba eresztettek volna le. Nem féltem, bár ha sokáig kellett volna a szűk vágatban maradnom, bizonyára kellemetlen élményként marad meg bennem. Szerencsére a résen át bejött némi fény, és a levegő is kevésbé volt fülledt.
Kisebb bányákban a lovakat műszakváltáskor a felszínre vitték, de a nagyobbakban, mint a jelenlegi is, lent voltak az istállóik. Átsétáltunk egy ilyen modelljén is, majd lejtős rész következett, amit ereszkének neveznek. Kapaszkodtam, ezért nem csúsztam el, de kellett a vízálló cipő, mert a talaj nedves volt.
A második telepen vastagabb szénréteg húzódott a föld alatt. Itt acélsüveg-gerendákkal biztosították, hogy a frontfejtés méterenként, gördülékenyen történhessen. A bányaüzem teljesen gépesített volt. A maróhengerrel felszerelt részen bekapcsoltuk a láncos vonszolót, így láthattuk, hogyan működött a fejtés és a felszínre szállítás egyik vágattól a másikig. A maróhenger forgó eszköz, kombájnhoz hasonlít, a láncos vonszoló pedig körbe-körbe forogva szállítja a szenet. Egy bányásznőbábu láttán Tibor elmesélte: az 1950-es évekig asszonyok is dolgoztak a bányában. A következő sarokban a fúrást és a robbantást mutatják be hangeffektekkel. Óriási zajjal járt: még így, felvételről is mintha megremegtek volna tőle a falak.
A felszíni teremben miocén kori leletek is vannak
Hazánk első, Európa második föld alatti bányamúzeuma 1965-ben nyílt meg, és azóta is működik. 1992-ig a Nógrádi Szénbányák üzemeltette, de az 1992-ben megszűnt. Ma a korábbi Nógrádi Történeti, most Dornyay Béla Múzeumhoz tartozik.
A felszíni kiállítóterembe lépve különböző szénformákat, kőzetanyagokat láthatunk üvegfalak mögött. Az első bányát Salgótarjánban 1848-ban nyitották meg, és a megyében 1992-ig folytattak bányászati tevékenységet. A szenet fúrásokkal kutatták, ezt egy fúrótorony képe szemlélteti. A bányamérnökök, geológusok által kutatott kőzetminták rétegsorát: badeni, kárpáti, ottnangi és egri köveket egyaránt tanulmányozhatunk itt.
„Ezek fedőrétegek, és közöttük lehet megtalálni a szénrétegeket. Somoskőújfaluban bazaltorgona és bazaltömlés is van, ott kőbányászat is zajlott” – mondta Szilveszter Tibor, majd megmutatta a másik üvegfal mögötti ősmaradványokat: állatok és növények lenyomatai maradtak meg a kőzetekben. A kagylók, cápafogak, mamutcsontok és levelek lenyomatairól érdeklődve megtudtam, hogy itt egykor tenger volt, amely a falon lévő miocén földrajzi térképen jól látható. „Az egész Kárpát-medence területe víz alatt volt, ám aztán a hegyek kezdtek kitüremkedni, és a tenger vize elfolyt” – tudtam meg.
Bányavidék: nagy erők megmozdítása, új életek kezdete
A következő teremben a Nógrádi-medencében zajlott barnakőszén-bányászatot mutatják be, amit elsőként az Ó-Mária-tárón végeztek. A bányászat akkor kimondottan megerőltető fizikai munka volt, és szakképzettséget is igényelt. Nagyon sok embert az akkori Osztrák–Magyar Monarchia területéről hoztak ide, ugyanis Salgótarján apró, jelentéktelen falucska volt hatszáz-nyolcszáz lakossal. A fali ábrán látható, hogy Bajor-, Porosz- és Szászországból 71, Csehországból 411, a Felvidékről 953, Olaszországból pedig négy munkást telepítettek a környékre, majd bányásszá képezték őket. Akkor lehetett új bányaszakaszokat megnyitni, ha biztos volt, hogy lesz hozzá elég munkás.
Egy hatalmas fekete-fehér képen nőket és gyermekeket láttunk, a bányászok családtagjait. Az egész család áttelepült valahonnan, és új életet kezdtek a bányavidéken. A bányászatban már tíz-tizenkét éves gyerekeket is alkalmaztak.
Hatalmas, embert próbáló munka folyt itt. „A József-lejtősakna a fennállásának 14 éve alatt 776 000 tonna szenet termelt. A napi termelése húsz vagon szén volt. Bár a legdrágább, vízveszélyes üzemek egyikének számított, szenének jó minősége miatt indokolt volt az üzemben tartása.”
Az egyik sarokban bányatárspénztári láda áll. „Mivel nagyon sok baleset történt, a bányászokat összekovácsolta a nehéz és veszélyes munka. Fizetéskor mindegyikük a társpénztári ládába helyezett egy bizonyos összeget. Ha baleset történt, ebből tudták segíteni a károsultakat” – mondta Tibor.
A bányászok aktív közösségi életet éltek, országos bányászversenyeket is szerveztek.
Tamásfalvi Hanna
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
