A jó történet tükör

Rendezői munkáid mellett sokat dolgoztál vágóként is. Ez egy tudatos építkezés része, vagy egyszerűen egy párhuzamos munka?

Abszolút tudatosan szegődtem el vágónak. A Szabadság, szerelem forgatásán Goda Krisztina asszisztenseként, majd, az utómunka supervisoraként ébredtem rá, mennyire meghatározó munkafolyamat a vágás. 2007-ben elkezdtem vágóként is dolgozni, és azt hiszem, ez sokat ad ahhoz, hogy rendezőként is tudatosabb legyek, hogy már a forgatás közben is pontosan tudjam, hogyan lesz majd összevágva, amit felveszünk. A színészek és a stáb is jobban bízik egy olyan rendezőben, aki tudatosan irányítja a munkát, nem kér felesleges dolgokat, és aki tisztán látja maga előtt a végeredményt. Ebben a vágói tapasztalat nagyon sokat segített.

Kívülállóként úgy képzelem, hogy egy rövidfilmnél még fontosabb és látványosabb a vágói munka, mint a nagyjátékfilmben, ahogy egy novellában is hangsúlyosabb egy-egy mondat szerepe, mint egy nagyregényben, mert a történetből arányosan nagyobb súly nehezedik rá.

Ez így igaz, bár annyiban korrigálnám a hasonlatot, hogy az én szememben a rövidfilm egy egypercesnek vagy egy versnek felel meg. A nagyjátékfilm a novella, a regény pedig a sorozat.

Ha megnézzük a regények adaptációit, azt látjuk, hogy egy mozifilmbe nagyon nehéz egy regényt betuszakolni, útközben el is vész a lelkük. Közben pedig a sorozatok is elkezdték hozni a mozifilmek színvonalát, egy sokkal jobb formát nyújtva a regényadaptációknak.

Tehát a szakmai ambíciód csúcsa nem is a nagyjátékfilm, hanem egy sorozat.

Igen, úgy érzem, a Foglyok a maga 87 percével már nagyjátékfilmként működik, tehát ehhez a szinthez már nagyon közel vagyok. És valóban van a fejemben egy sorozatötlet: egy nagy, epikus magyar történelmi sorozaté. A 19 században játszódik, a kiegyezés utáni korszakban. Találtam egy történelmi alakot, akinek az élete elég jól dokumentált és hihetetlenül izgalmas, ideális sorozatnyersanyag lehet.

Úgy tűnik, vonzódsz az ?igaz történet alapján? készült filmekhez.

Igen, szeretek valós alapokról indulni. Az alkotói folyamat közben persze minden fikcióvá válik, a játékfilm szabályaihoz igazodik, de az igaz kiindulópontot fontosnak tartom. Így született a Mindenki és a Foglyok is.

A Mindenki történetének ismerjük a hátterét. A Foglyok esetében mi volt ez a háttértörténet?

Vörös András, a Foglyok írója egy internetes történelmi szájhagyomány-adatbankban keresgélt, ami a kilencvenes években készített interjúk gyűjteménye volt. Itt talált rá egy különös történetre, amelynek a még életben levő szereplőit később felkerestük, és tovább faggattuk őket. Ebből állt össze az a történetkincs, amin végül elkezdtünk dolgozni. Meghökkentően abszurd sztori, szinte végig egy lakásban játszódik, sok-sok finom, nagyon emberi helyzettel. Tökéletes alapanyag egy tévéfilmhez.

Mintha az elmúlt években egyre több olyan film készült volna, ami a huszadik századi diktatúratapasztalat mindennapi oldalát meséli el. Összefügghet ez azzal, hogy most, a rendszerváltás után harminc évvel színre lépett egy nemzedék, aki egy távolabbi perspektívából tekint a korszakra?

Pont ellenkezőleg: az utolsó pillanatban élünk ahhoz, hogy első kézből halljuk ezeket a történeteket, hogy úgy írjunk meg egy filmet például az ötvenes évekről, hogy ahhoz tanácsot tudjunk kérni olyanoktól, akiknek még élő emlékeik vannak erről a korról. Ebben az értelemben, bár távolodik, de még elég közelmúlt ahhoz, hogy tudjunk kapcsolódni hozzá. Az emberek ekkor már villamossal és autóval jártak, telefonáltak, közben meg megkötötték a maguk kompromisszumait, hogy élni tudjanak. Ez a történet igazából van annyira közel hozzánk, hogy mint egy tükörbe, belenézhetünk. Bátorítani szeretném az embereket a filmmel, hogy beszélgessenek a még élő idősebb rokonaikkal.

A film így egy kollektív terápia részévé is lehet?

Inkább az önismeret szót használnám, ami minden gyógyulás felé az első lépés. Muszáj kicsit kérlelhetetlennek lenni magunkkal: az erényeink mellett a hibáinkat is észrevenni, beszélni róluk. Magunkra ismerni, akár nevetve, de meglátni azt is, amin még dolgoznunk kell.

Ha az eddigi filmjeid egymás mellé teszem, a közös szálnak az egyén és a közösség konfliktusa tűnik.

A Mindenki sztorijában kezdettől ezt a dilemmát láttam: a közösség érdeke a fontosabb, akár egyéni szenvedés árán is? Vagy ha egyesekkel nagyon igazságtalan egy rendszer, akkor jogos-e lebontani? A legjobb játék már az egyének közös cselekvésének lehetőségét vizsgálja egy mindent elsöprő változással szemben. A Foglyokban egy szűk térbe zárunk össze nagyon különböző embereket, és az ő egymáshoz való viszonyuk a fontos ? meg az az elnyomó közeg, amiben élnek, és a kérdés: lehetséges-e nem venni róla tudomást? 1951-ben vagyunk, még friss élmény a béke, a propaganda pedig harsogja az ötéves terv sikereit, közben ? bár a háború nyomai még látványosan jelen vannak ? Budapest újjáépül.

Sára, a főhős egy ideig ki tudja zárni a rendszer súlyos valóságát: tudja, mit mondhat ki hangosan és mi az, amiről csak suttoghat, és közben azt gondolja, hogy a fekete autó úgyis csak a rossz emberekért jön? aztán hamar rádöbben, hogy egy ilyen rendszerben bárkit megtalálhat a hatalom.

Csak 1951-ben több mint 100 ezer embert fogtak perbe. Nyilván nem mindből született halálos ítélet, de a mennyiség beszédes. Mindeközben a visszaemlékezések jelentős része arról szól, hogy milyen nagy dolog volt, hogy véget ért a háború, és volt mit enni. Engem ez nagyon meglepett, hiszen ezt a kort mindig egyöntetűen nagyon sötétnek képzeltem. Ezt a paradoxont igyekszünk megfogni a filmben.

A Foglyok nemrég készült el, és úgy tűnik, azóta sem pihensz. Min dolgozol épp?

A legjobb játékot hálistennek még mindig hívják fesztiválokra, és mostanában belekezdtünk a nemzetközi forgalmazásába is. Nemrég készült el egy rendhagyó négyperces kisfilmem egy nagyvállalat támogatásával, a halogatás témájáról, Hajdani és Majdani címmel. Közben pedig írok egy nagyjátékfilmet is. Erről még nem tudok többet mondani, de napjainkban játszódó történet, ami egy kortárs társadalmi jelenséget dolgoz fel.

A teljes interjú a Médiatanács blogon olvasható.