Mit tud tenni az irodalom a természet jólétéért?
Elsőre abszurdnak tűnhet a kérdés, de gondoljunk csak bele, hány meg hány olyan zseniális műalkotás született a történelem során, amely valamilyen módon hatással volt az emberiség gondolkodására. Ilyen például Dante Isteni színjátéka, Shakespeare Hamletje, Goethe Faustja, Tolsztoj Háború és békéje, de ugyanúgy idesorolható J. K. Rowling hétkötetes Harry Potter-regénysorozata vagy Tolkien A gyűrűk ura című fantasztikus regénye. Ha így nézzük, a kérdés máris értelmet nyer. „Az ökológia, bár új tudományág, ősi toposz a művészetben és az irodalomban” – mondja Joseph W. Meeker a Bevezetés az irodalmi ökológiába című esszéjében. Ezek a művek, a tudományos klímajelentésekkel szemben, a fikció erejével képesek megragadni „a természet veszélyeztetettségének elvont jelenségét” – ezáltal hatva az emberek cselekvőképességére.
Idetartoznak a klasszikus állatmesék, a Grimm fivérek meséi, magyar viszonylatban pedig Fekete István, Fodor Sándor vagy Lázár Ervin alkotásai, és még sorolhatnánk. Így ismertük meg Vukot, a kisrókát, talán még előbb is, mint egy igazi, út szélén csellengő lomposfarkút; és így ismertük meg az erdők világát is, a benne élő, olykor meglehetősen furcsa állatokat, és a „rendszert”, amelyben és amely szerint élnek. Az intézményes oktatás, bár nem célzottan erre irányulva, de további új természetábrázolásokkal bővíti ökológiai tapasztalatainkat, melyben a prózai művek mellett a líra természeti metaforái és szimbólumrendszerei is fontos szerepet játszanak. Az éghajlatváltozás okozta frusztráció ugyanakkor egyre több kortárs alkotót ösztönöz kimondottan ökológiai kérdéseket felvető szépirodalmi művek megírására, mint ahogy a jövőjükkel törődő irodalomolvasók is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak az ilyen jellegű könyvek iránt.
A természetet ábrázoló szépirodalmi művek vizsgálatával egy viszonylag új irodalomelméleti irányzat, az ökokritika foglalkozik. Cheryll Glotfelty – a terminus megnevezője – ezt a következőképp magyarázza: az ökokritika „az irodalom és a fizikai környezet közti kapcsolat vizsgálata”. Más irodalomtudományos megközelítésekkel szemben tehát az ökokritika kiemelt figyelmet szentel a szövegben megjelenő természeti térnek. Teszi ezt úgy, hogy a megszokott világértelmezés helyett – melyben a világ csupán a társadalmat, az emberek uralta tereket jelöli – egy egységes ökoszféraként tekint a világmindenségre. Ezt a leíró értelmezői attitűdöt nevezzük deskriptív ökokritikának. Az ökokritikának ugyanakkor van egy másik megközelítése is, ami a leíró szándék helyett a cselekvést, a változást részesíti előnyben, politikai üzenete van. Fontos hangsúlyozni, hogy a cselekvés itt nem abban a formában értendő, mint amiről a cikk elején is beszéltünk. A normatív ökokritikai megközelítés szerint nem elég írni a természetről, vagy leírni a természetet, tenni is kell érte. Domsa Zsófia ezt így magyarázza: „A normatív olvasói gyakorlat az aktivista szempontokat szem előtt tartva bizonyos műveket ökologikusabbnak, ezáltal jobbnak tart.”
De mitől lesz egy mű elég ökologikus, azaz elég jó? A normatív ökokritikai megközelítés szerint ebbe a kategóriába azok a művek tartoznak, amelyek idilli képet festenek a természetről. A romantikus természetimádat pedig éppen kapóra jött az elméletük igazolására. Csakhogy közben figyelmen kívül hagyták, hogy a romantika jegyében íródott művek a természethez való visszatérést nem a társadalomtól való elfordulás feltételeként határozták meg. Amit hirdetnek, az sokkal inkább egy harmonikus együttélés felé hajaz, egy olyan világban, ahol „minden összefügg mindennel”, és ez – Domsa Zsófia szerint – már egy mélyökológiai gondolat.
Mi ez, ha nem a tudomány népszerűsítése?
Ma már természetes, hogy foglalkozunk különböző ökológiai kérdésekkel, az éghajlatváltozásról szóló hírek és azok hatásai részei a mindennapjainknak. De ha visszamegyünk az időben kétszáz évvel, azt látjuk, hogy a 19. század embere nemhogy nem érdeklődik a természettudományok iránt, de ráadásul még nem is sejti, hogy az ember ekkora befolyással lehet a környezetére. Jókai életművének ökokritikai vizsgálata elsősorban ennek a történelmi kontextusnak az ismeretében válik érdekessé.
Az író természettudományos érdeklődése nem merül ki a svábhegyi szőlő- és rózsatermesztésben – bár mindenképp izgalmas adaléka lehetne egy kiterjedtebb ökokritikai értelmezésnek. Gyerekként, családja és tanítói hatására kezd el érdeklődni a természettudományok és egyéb tudományterületek iránt, később, már elismert íróként, a nemzetközi tudományos élet kiemelkedő alakjaival jár össze; ezek az emberek ugyanakkor rendszeres látogatói az irodalmi szalonoknak is. Tudósnak aligha lehetne nevezni Jókait, sokkal inkább egy kíváncsi természetű alkotó embernek, aki szeretett volna minél többet megtudni a világ dolgairól. És ezt a tudást igyekezett az olvasóival is megosztani. Földvári Aladár azt írja a Jókairól szóló esszéjében, hogy ez a vállalás az író részéről tudatos lehetett. „Mert hiszen érdekfeszítő cselekmények közé, érthetően és az olvasó számára elfelejthetetlen módon csempészte tudatába a természettudományi tényeket. Mi ez, ha nem a tudomány népszerűsítése?” – jegyzi meg.
A tudományos szféra alakjait, tanárokat, tudósokat és világutazókat emel regényhősi pozícióba, mondhatni elsőként a magyar irodalom történetében. Jókai tudóshősei ugyanakkor nem unalmasak és még csak nem is értelmezhetetlenek a korabeli olvasó számára. Izgalmas cselekmények, fantasztikus természeti lények és futurisztikus találmányok színesítik Jókai regényvilágát, miközben az olvasó szép lassan azon kapja magát, hogy egyre több tudásanyagra tesz szert. Jókai – visszatérve korábbi megállapításunkra – valóban nem volt tudós a szó hagyományos értelmében, ő a nyelv tudósa volt, a fantázia és az értelem szintézisének irodalmi tudósembere.
Erről a kék színről ír többek között a De kár megvénülni című művében is: „…vannak olyan nagy iskolai térképek, amiken a földgömbnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két félgömbön a kék szín uralkodik. Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni.” Jókai ebben a néhány sorban tudományos ismérveket vázol fel, az igazán csodálatos és költői mégis az, hogy ezt egy lány szemeinek a leírásába bújtatja.
Hogy tudatos volt-e vagy sem Jókai tudományos ismeretterjesztése, erre nincs egyértelmű válaszunk, de az tagadhatatlan, hogy óriási olvasóközönséget nevelt fel ebben a szemléletben. Lehetetlen, hogy ennek hatása ne befolyásolta volna jelenkora és aztán a későbbi korok emberének világszemléletét.
Ökológiai lenyomatok Jókai regényeiben
Jókai életművét nem nehéz ökológiai perspektívából szemlélni, hiszen a szerzőnek aligha van olyan műve, melyben ne jelenne meg valamilyen formában a természet. A jövő század regényében a szerző konkrét ökológiai kérdéseket is mozgósít: az éghajlat szabályozhatóságára tesz kísérletet egy mesterségesen előállított szerkezettel (esőcsinálóval). Ennek segítségével Jókai utópisztikus jövőelképzelésében az ember képes lehet arra, hogy bármikor esőt fakasszon vagy napsütést idézzen elő, ezáltal egyensúlyba hozva az elsivatagosodott területeket. A regény végére pedig nem csupán a természet, de Jókai elképzelésében az egész teremtett föld, beleértve az emberiséget is, megváltást nyer.
Természet és ember kapcsolatáról a legérzékletesebben mégis inkább Az arany ember, valamint az Ahol a pénz nem isten című alkotásaiban beszél. Az említett regényekben megjelenő miniatürizált univerzumok a társadalommal, a civilizációval szemben próbálnak bemutatni egy olyan életformát, melyet a külső tényezők helyett a belső értékek működtetnek. Bori Imre tanulmányában azt olvashatjuk, hogy Jókai, „amikor a természetbe küldi kedvelt hőseit, hogy boldogok legyenek, tovább megy, s mintegy az adott társadalmat is megtagadtatja velük”. A regényhősök beléptükkor ámulattal szemlélik a természeti világ adottságait és az ott uralkodó újszerű törvényeket, melyek első látásra azonnal elfeledtetik a civilizáció romboló hatásait. „Ez a »kifinomult érzékenység« sok esetben az esztétikai érzék mellett a természet iránti empátiát jelenti, a növény- és állatvilág Jókainál ugyanis kifejezett öntudattal látszik bírni” – írja Hódosy Annamária.
Az egyik legfontosabb tényező, ami visszavezetheti az ott élőket az ősi paradicsomi állapotokba, az a tisztességes kétkezi munka, az önellátás és Az arany ember esetében a cserekereskedelem. A sziget megfizeti a gondoskodást, ezáltal kölcsönös tisztelet, egy harmonikus kapcsolat alakulhat ki ember és természet között. Az is érdekes, hogy hogyan formálja át a paradicsomi lét a polgári világ konvencióit: míg a civilizált térben eltérő vallási felekezetek és dogmák uralkodnak, a paradicsomi szigeteken már az egyének és közösségek saját igényeikre, saját elképzelésük szerint alakítják át a rítusokat. Az Ahol a pénz nem istenben a szigetlakók például átértelmezik a tízparancsolatot.
Vissza a természetbe! De hogyan?
Első látásra úgy tűnhet, mintha Jókai amellett érvelne, hogy az ember harmonikus együttélése a természettel csupán egy módon valósulhat meg: hátrahagyva az emberi társadalmat és annak hatalmi konvencióit. Jókai ugyanakkor tudja, hogy ez az elképzelés valahol hibádzik. Az arany ember főhőse kénytelen megvásárolni a Senki szigetét ahhoz, hogy az megmaradhasson a maga sértetlen paradicsomi állapotában. Fried István könyvében azt olvashatjuk, hogy Timár Mihály karriertörténete tulajdonképpen az énvesztéstől az énre lelés útját érzékelteti. Személye teljesen eltérően mutatkozik meg a két különböző világban. Mintha a két univerzum közötti út jellemváltozásának szakasza lenne, melyen olykor eltalál a boldogságig, de számos alkalommal visszacsúszik a lejtőn, és újra a romboló komáromi civilizációban találja magát. Lengyel Dénes szintén azon gondolkozik tanulmányában, hogy habár Timár egyéni élete megoldódni látszik, „de vajon mi történjék azokkal, akik a közösségben akarnak élni? Lehet-e becsületesnek maradni a modern társadalomban?”
Jókai nem ad konkrét válaszokat, de nem is vállalkozik erre. A szépirodalom célja – a deskriptív ökokritika perspektívájából – a természettel való harmonikus együttélésben, hogy megvilágítson különböző problémákat, hogy kérdéseket tegyen fel, és gondolkodásra, ezáltal pedig cselekvésre késztesse az olvasóit. Ehhez pedig az első lépés, hogy a kezünkbe vesszük a szóban forgó regényeket.
Felhasznált források:
Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten, MEK
Jókai Mór: A jövő század regénye, MEK
Jókai Mór: Az arany ember, OSZK
Joseph W. Meeker: Bevezetés az irodalmi ökológiába, Liget, 2005
Domsa Zsófia: Ökokritikai hangsúlyok a kortárs norvég irodalomban, MTMT Tudományos publikációk, 2020
Földvári Aladár: Jókai – a geológia népszerűsítője, Ponticulus Hungaricus, XVI. évfolyam 1. szám, 2012. január
Bori Imre: Prózatörténeti tanulmányok = B.I., Jókai és a századvég, Budapest, Akadémiai kiadó, 1933
Bartha Lajos: Jókai csillagászata, Ponticulus Hungaricus, VIII. évfolyam 7–8. szám, 2004. július–augusztus
Hódosy Annamária: Égi jelek: Leírások Az arany emberben, ItK, CX évfolyam, 5. szám, 2006
Lengyel Dénes, Jókai Mór = L.D., Az arany ember, Budapest, Gondolat kiadó, 1970
