A pária főherceg feladatot keres magának
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben könyvsorozat ötlete 1884-ben fogalmazódott meg liberális és baloldali nézetei miatt az aktív politikától távol tartott, az udvarban ezért (és kicsapongó nőügyei miatt is) elszigetelt Rudolf főhercegben. A tudományok és a közélet iránt erősen érdeklődő, ebbéli ambícióit névtelen újságcikkekben kiélő trónörökös dinamizmusát mutatja, hogy gyorsan elkezdte a szervezést, felvette a kapcsolatot a korszak véleményvezér értelmiségijeivel, összerakta a szerkesztői csapatot osztrák és magyar részről is.
1885. november 29-én a sajtóban is megjelent a nagy vállalkozás előszava, valamint a hír, hogy az első füzetet a trónörökös és a szerkesztők december 1-jén adják át ünnepélyesen Ferenc Józsefnek. A harminckoronás füzetek minden hó elsején és tizenötödikén jelentek meg harminckoronás áron, ezeket díszbe kötve, könyv formában is árulták. Az eredeti tervek szerint a teljes mű tíz év alatt tizenöt kötetből állt volna, ezzel szemben a magyar sorozatot 1886-tól 1901-ig huszonegy kötetben – a statisztikák kedvelőinek: 396 füzetben, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel – adták ki, az osztrákot egy évvel később huszonnégy kötetnél fejezték be.
A magyar kiadást a magyar királyi, a németet a bécsi császári és királyi államnyomda vállalta magára, a szövegek és a képek jogaival is ők rendelkeztek, az illusztrációk megfelelő minőségű elkészítésére a bécsi császári királyi műipariskolában külön fametsző tanszéket állítottak, a magyar államnyomda pedig külön fametsző „műintézetet” hozott létre.
A hangulat optimista volt, a vállalkozás veszteséggel nem számolt, de ha mégis, akkor azt Ferenc József ígérete szerint magánpénztárából fedezi. Az osztrákok vették is, mint a cukrot, a magyar kiadásnál viszont szükség volt a k. und k. kasszára. Míg a német nyelvű előfizetők tizenötezres száma nem apadt, a tizenhatezres magyarból rövid idő alatt alig harmada, mintegy ötezer lett.
Megfelelő embert a megfelelő helyre
Az, hogy Jókaira esett a választás, egyáltalán nem volt véletlen. Tekintélyével, ismertségével és elismertségével pontosan tisztában voltak Bécsben, és tudták, hogy az író komoly szerkesztői tapasztalattal is bír, ami egy ilyen, eleve nagy léptékűre tervezett, sok ember bevonásával készített sorozathoz elengedhetetlen.
Jókai 1847-ben, 22 évesen lett az Életképek szerkesztője, közel negyven évvel később, jó néhány politikai rendszert túlélve már volt rutinja abban, miről hogyan kell úgy írni, hogy az olvasó és a lapengedély is megmaradjon. (Most tekintsünk el annak a taglalásától, hogy a személyes kiegyezés, majd egyre kormánypártibbá válás után Jókai érdeklődését, a lapok meg olvasottságukat veszítették.) És azt is tudta, hogyan kell írni egy ilyen sorozatba, hiszen nem egy alkalommal tárgyalta Budapest múltját és jelenét cikkekben, képviselői felszólalásokban, néhány évvel korábban pedig egy hasonló nagyszabású műben, a Magyarország képekben című „honismertető folyóiratban”.
Volt tehát gyakorlata, de nem csupán ezzel magyarázható, hogy Jókai igent mondott a felkérésre. Hogy Rudolf iránt milyen érzésekkel bírt, jelzi, hogy az 1872-től folytatásokban megjelentetett (a Magyar Elektronikus Könyvtárban elolvasható) A jövő század regényében a magyarbarát, ugyanakkor köz- és magánéletét – különösen szerelmi téren – nehezen összeegyeztető uralkodó, Habsburg Árpád alakjában ábrázolta őt. A trónörökös halálát követően, 1889 májusában Jókai tartotta az Akadémián az emlékbeszédet, és még az 1902-es Ahol a pénz nem Isten című regényében is megidézte (a regény a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható).
De ne ugorjunk ennyire előre, maradjunk egy mondat erejéig a felkérés idején, ami a lehető legjobbkor jött, hiszen a pálya csúcsain túl levő, a politikában is súlyt vesztett Jókai ismét fontosnak érezte magát, de a későbbiekben a magánéleti tragédiák és nehézségek elől is a munkába tudott menekülni.
A főnök és beosztottjai
A központi szerkesztést nagy energiával és odafigyeléssel a trónörökös végezte. Nemcsak ő, de szerkesztői is nagyon komolyan vették a feladatot, rendszeresen konzultáltak. Mint a visszaemlékezésekből kiderül, nem volt áthidalhatatlan ellentét, a viták nem fajultak el, mindenki megkötötte a maga kompromisszumait, bár azért Az Ujság 1904. május 6-i Jókai-nekrológjában felidézi Rudolf szavait annak kapcsán, hogy az írónak milyen befolyása volt a tervekre: „Das Programm wurde ganz im Sinne Jókai’s geändert”, azaz kis túlzással minden úgy változott, ahogy azt Jókai diktálta. A trónörökös ezt egy levelében valamivel bővebben is kifejtette: „A magyarok folyton eltérnek a programtól, és olyan dolgokat vesznek fel, amilyek nem tartoznak egy efféle könyvhöz. [...] Az osztrák szerzők engedelmesebbek, ám ennek fejében pedánskodók és unalmasan írnak.” Valamit valamiért, ugye.
Kipróbált sablont követtek az országleírások. Az általános bevezetés után közigazgatási egységenként mutatják be az egyes területeket. A természetföldrajzot a történelem, majd a néprajz követi, amelyben a folklórra és a tárgyi kultúrára egyaránt kitérnek, ezt követően esik szó művészetekről, tudományokról.
Jókai még Rudolf életében elérte, hogy a Magyar Királyságot reprezentáló kötetek teljes egészükben a magyar szempontokat vegyék figyelembe, ami például azt jelentette, hogy az ország területén élő nemzetiségekről nem szóltak. Ez pedig, patriotizmus ide vagy oda, szembement a trónörökös eredeti (PR-)tervével, mely szerint a sorozat a Monarchia népeit egymáshoz közelebb hozza, és erősíti a közösállam-eszmét.
Népismei soft power
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben nagyszabású, reprezentatív vállalkozás volt, amelyet a kormányzati körök és uralkodó osztályok is támogattak, olyannyira, hogy a Magyarországot bemutató kötetekbe Stefánia, a trónörökös özvegye, Klotild főhercegnő, Mária Dorottya főhercegnő és Lujza szász-coburg-gothai hercegnő is készített illusztrációkat. Népszerű, olvasmányos stílusban készült, de az ismeretterjesztés és a tájékoztatás mellett bevallottan propagandisztikus célokat is szolgált.
A látszólagos „népismei” érdeklődés és a nagyközönségnek szóló ismeretterjesztés mögötti politikai szándék naivitásból táplálkozott: úgy vélték, hogy egymás kölcsönös megismerése elsimítja, sőt megelőzi a népek közti ellentéteket, a sorozat pedig elsősorban az értelmiségi, a közigazgatási, gazdasági és egyházi elitek gondolkodását kívánta a birodalmi eszméhez közelíteni.
A két nyelven, némileg különböző tartalommal megjelent kiadvány célja tehát nem (csupán) az volt, hogy bemutassa a Monarchia vidékeit, népeit, azok történelmét, szokásait, hanem az is, sőt elsődlegesen az, hogy erősítse az összetartozás érzését, növelje egymás iránti megbecsülésüket, szorosabbá tegye kötődésüket a császárhoz és királyhoz – kinek-kinek a maga koronája szerint –, és bebizonyítsa, az államalakulat szükségszerűen jött létre, s az minden világok legjobbika.
A Monarchia és a magyarok
Ennek megfelelően olyan közreműködőket választottak a szerkesztők, akiknek nemcsak a szakmai tekintélye állt vitán fölül, de a Monarchia iránt sem tápláltak ellenszenvet; a magyar és a német nyelvű változat összehangolása pedig leginkább a magyar és az osztrák érdekek és álláspontok egymáshoz közelítését jelentette. Ez nem volt egyszerű, egy Jókai-visszaemlékezésből kiderült, hogy még a dörzsölt Joseph von Weilennek sem sikerült mindig polkorrekt módon fogalmazni.
101 tudós, író és 176 képzőművész dolgozott a magyar anyagon, Jókai mellett többek között Mikszáth Kálmán, Benedek Elek, Eötvös Károly, Berzeviczy Albert, Fraknói Vilmos, Hunfalvy János és Pál, Bartalus István, Bellosics Bálint, Hermann Antal, Thirring Gusztáv, Istvánffy Gyula, Ipolyi Arnold, Pauler Gyula, Zichy Jenő, Mednyánszky László, Munkácsy Mihály, Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Feszty Árpád közreműködött írásban és képben, amelyek közül némelyek ma is forrásértékűnek számítanak.
Jókai félévenként ezerpengős honoráriumot kapott, legalábbis ezt állítja a Felvidéki Ujság Jókai 1890-es notesze alapján 1945. január 12-i számában. Hogy ez csak elírás-e, mert ekkor a pengő még projektszinten se létezett, és koronát kellene olvasnunk, nem tudni, de biztosak lehetünk abban, hogy jól megfizették. Ezért nem csupán összefogta a munkát, de jó néhány fejezetet is jegyzett.
A Magyarországot bemutató általános kötetben a magyar nyelvről, a magyar nép eredetéről, a családi életről, a hiedelemvilágról, az ősvallásról és babonákról értekezett – nem kicsit tudománytalanul, rettenetesen meglódult fantáziával –, általa ismerték meg az olvasók a budapesti életet – nem egy bédekker, de turisztikai csalogatónak tökéletes –, az Alföldet bemutató kötetben saját élményei kapcsán a Tisza menti életről, Debrecenről írt.
S hogy mi a nagy mű jelentősége? Ahogy Gángó Gábor filozófus 2003-as, Jókai és Rudolf trónörökös barátságát vizsgáló tanulmányában megjegyzi: „a nagy vállalkozás igazi helye alighanem Ausztria-Magyarország kultúrájának szimbolikus terében jelölhető ki. Ahogy Richard Swartz találóan megjegyzi: »e mű legelső titka szinte túlságosan is nyilvánvaló: nem azért írták, hogy olvassák«. Amennyiben ezen eredményeket a Jókai-filológia (a cikkek és a levelezés kritikai kiadása) időben beéri, lehetőség nyílhat a Kronprinzenwerknek mint »Jókai-műnek« az alapos értékelésére is.”
