A töredék első megközelítésben valaha teljes szöveg, amelynek valamilyen fizikai behatás következményeképpen csak egyes részei maradtak olvashatók: ilyen a Königsbergi töredék. A romantikusok esetében más a helyzet, ők a kor divatjához igazodva hoztak létre szándékoltan fragmentumnak ható műveket. Megint más eset, amikor a lírai kötetek végén „Töredékek” cím alatt gyűjti össze a szerkesztő azokat a szövegeket, amelyek verskezdeményeknek, ötleteknek tűnnek, és talán a szerzőnek szándékában állt később felhasználni őket, de ihlet vagy idő hiányában végül nem épültek verssé.
Nincs kizárva, hogy a József Attila-töredékek is hasonló okok miatt maradtak a jelenleg olvasható formában, vagyis vázlatok, kósza ötletek. Mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ezek talán eleve is teljes értékű alkotásnak születtek, talán soha nem is akarta folytatni, kiegészíteni, befejezni őket. Mert úgy, ahogy vannak, tökéletes, lezárt szövegek. Az alábbi csupán két szívdobbanásnyi ütemben:
És ámulok / hogy elmulok
Teljes filozófia négy szóban. Az élet és halál között nincs éles határvonal, puha, szinte észrevétlen (ezért ámulatba ejtő) az átsiklás a megsemmisülésbe. A hangszimbolika, a lágy l és m hangok ismétlése és egymásra játszása is azt a benyomást erősíti, hogy a túlvilág mint valami „lágy meleg öl” szippant magába. És 6:2 a mély magánhangzók javára, hogy a hangzás szintjén a téma komoly- és komorsága is érvényre jusson. A lélegzetvételnyi szövegbe még az ámulok–elmulok nyelvi játéka is belefér, ami persze nem oldja a végesség szívszorító tragikumát. A hogy többértelmű (kötőszó vagy vonatkozó névmás): a tényen csodálkozom, hogy egyáltalán meg kell semmisülnöm? Vagy annak módján, hogyanján?
A halálba való átmenet lágyságával szemben az élet keménységét jelzik a verstestbe nyilalló k hangok egy másik szövegben:
A kínhoz kötnek kemény kötelek,
Be vagyok fogva minden oldalon,
és nem lelem a csomót, melyet
egy rántással meg kéne oldanom.
Allegória? Kifejtettségében talán, de a képerősség, plaszticitás szempontjából már-már szimbólum. Ebből a gondolatsorból már nincs mit elvenni. József Attila itt pont megfelel annak a Kosztolányi-eszménynek, amit az Egy és más az írásról című esszéjében állít a sűríteni képtelen írók elé: „Mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. (…) mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel.”
A kimondhatatlan négy szóban kimondható:
Nem találok szavakat magamra.
Itt a keresetlenség, a (szinte) képnélküliség lep meg bennünket. A lírikus epilógja bőbeszédű szenvelgésnek tűnik ehhez képest, amelynek alapgondolatát ez a négy szó a visszájára fordítja. Babits saját magán nem tud túllépni, József Attila meg versbe veszi a mindenséget, csupán önmagát nem képes definiálni.
Vajon ha az alábbi három töredék egy hosszabb mű strófáját, sorát alkotná, megmaradna-e a költeményegészben az egy négyzetcentiméterre jutó intenzitás?
Szeretem, ezért megölöm.
Hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?
Miféle ördögi öröm
osztozkodik a bőrömön?
Odvas fogban guggol az idő
messze tekint fájdalmunk fölött
Az Isten itt állt a hátam mögött,
s én megkerültem érte a világot.
Valóban töredékek ezek? Nem lehet-e, hogy valójában koncentrátumok, esszenciák, minden fölösleges sallangtól megfosztva?
Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok, mint a hideg, világos és nehéz.
A helyzet kifejezésére nincs több szó. Minden egyéb csak zavaró bőbeszédűség volna, a lényeg felhígítása.
A József Attila-töredékek: minimumközlések maximumjelentésekkel.
Mázsás súly – alig mérhető térfogatban.
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
Nyitókép: Shutterstock/Tsvetelina Dyankova
