Remek szociokulturális, társadalomtörténeti kiállítás nyílt a 2B Galériában, amely a lottónyeremény példáján keresztül vizsgálja azt, hogy mit is jelentett kortárs szemszögből nézve a csoda és a csodavárás a Kádár-korszak nemzedékei számára. Dragon Zoltán és Szira Henrietta projektjei a századok során kialakult csodavárás fogalmát ütköztetik a szocialista rendszer lehetőségeivel.

A kiállítás a címet Ottlik Gézától kölcsönzi. A Minden megvan című kötet novelláinak egyik legfőbb üzenete, hogy az ember szabadságvágya elfojthatatlan, a rendszerből, a hétköznapokból pedig muszáj kitörni, mert ha ezekről lemondunk, akkor a személyiség torzul, megnyomorodik. Hősei a háború közeledésének és a visszamaradt pusztulás „ritkuló levegőjében” élnek, ebben próbálnak szeretni, alkotni, túllépni. A kiállítás azonban a kötetcímet megtoldja egy kérdőjellel: valóban létezett csoda a Kádár-korszakban? És a csodák valóban ki tudták rángatni az embereket a mindennapok keserűségeiből?

A fenyegetettségből, nyomásból való kitörés jelenti a csodát Ottlik novelláiban, a 2B Galériában látható két projekt azonban kérdéssé teszi azt, ami az írónál még lehetőségként merül fel.

„A Kádár-korszak térbeli és gondolati szárnyalást erőteljesen szabályozó világában a csoda valamiféle megakadást, rendszerhibát, a szabadság pillanatnyi felsejlését adhatta. Egy ilyen szűk kereteket biztosító politikai rendszer felügyelete alatt álló és az emberek felé korlátlan lehetőségeket sugalló lottójáték a csoda hivatalos lehetőségévé vált” − állítja Szira Henrietta, akinek az installációját láthatjuk a galéria belső terében.

Szira Özv. Ring Sándorné nyereménye című installációja egyfajta mementó: emléket állít az első lottónyertesnek, a lottózásnak és maguknak a Kádár-korszak-beli csodáknak is. Ring Sándorné az első lottónyertes volt, aki a 6. játékhéten gyermekei és saját életkorát megjátszva nyert 855 ezer forintot, az akkor legnagyobb címletű százforintosok kötegeiből összeállított, 8550 bankót tartalmazó pakkot. Ő volt tehát az első, aki megtapasztalhatta a „lottózás csodáját”, és ezáltal a Kádár-rendszer szimbolikus alakjává is vált. Azt közvetítette, hogy megéri hajtani a mindennapi mókuskereket, hiszen

bármikor bárkivel megtörténhet a csoda.

A galéria belső terében most 8550 darab eredeti és másolt, 1957-es százforintos bankjegy szerepel megsemmisítve. A fecnikre vágott százasok azonban másféle tapasztalatot közvetítenek. A jelenből nézve rádöbbenünk, hogy a csoda csak kevesek kiváltsága volt, a többség megmaradt a várakozás pangásában. A három kukás zsákba tömködött papírdarabok a csoda semmissé válását szimbolizálják, és kicsit talán szólnak arról is, hogy az emberek rendszerváltásba vetett hite idővel hogyan „ment a kukába”. 

A bekeretezett papírszázas az első lottónyeremény emlékműjévé válik ebben a térben. A köteg pénz ugyan már nincs, elköltötték és a forgalomból is kivonták. A Kádár-korszaknak is vége, az első lottónyertes emléke azonban máig él. 

Az első nyertes lottószelvény másolatai a falon pedig azt jelképezik, hogy Ring Sándorné csodája kicsit mindenki csodája volt. Az ő szerencséje reményt adott sokaknak, hogy játsszák meg a számaikat, hiszen előfordulhat, hogy legközelebb épp nekik kedvez a szerencse. Ez az installáció a csodavárás emberi oldalának és tragikumának képzőművészeti reflexiója.

A galéria külső terében Dragon Zoltán komplex projektjének részleteit tekinthetjük meg. A videók a csoda és a csodavárás fogalmait járják körbe. A térbe helyezett monitorokon pedig az interjúalanyok értelmezik a csodát politikai, szociológiai, építészeti és kultúrtörténeti szempontból. A videókból kiderül, hogy a csodavárás a 70-es évekre kissé lecsengett. Helyét átvette az egymás mellett élés és az ebből való folyamatos feszültség tapasztalata.

Az embereket inkább a hétköznapi és elérhető csodákra vágytak. Orion tévére és hűtőre. Olyan tárgyakra, amelyek komfortosabbá tették az életüket. A csodavárási gesztus inkább a propagandában volt jelen.

Azt kommunikálták az emberek felé, hogy hajtsanak csak, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor történik velük valami váratlan, ami megváltoztathatja az életüket.

A legtöbbjükkel nem történt semmi ilyesmi. 

Dragon projektje a lottóházépítést mint a csodavárás egyik szimbólumát hozza példaként. A galéria egyik falán szerepelnek azok a régi újságcikkek, amelyekben egy-egy lottóházat kínálnak eladásra. Az Ötöslottó-sorsolásokat sokáig havonta szervezett tárgynyeremény-sorsolások is kísérték. Az 1960-1970-es években még hiánygazdaság volt, egy porszívó vagy telefon megszerzéséhez is szerencse kellett.

A budapesti nyereménylakások a 60-as évektől már nem véletlenszerűen kiválasztott otthonok voltak, hanem kimondottan erre a célra épített lakások. Ezek voltak az úgynevezett Lottóházak, amelyek lakásaiért sokan hálásan térdre borultak volna, ha az övék lehetett volna. Az archív anyagokból kiderül: a Kádár-korszakban ezeket a lakásnyereményeket is csodaként értékelték az emberek, pedig a lottóházak valójában az akut lakáshiányon próbáltak segíteni. Két újság is cikkezett arról, hogy egy kisfiú hogyan nyert egy ilyen házat az utcán talált pénzből, amelynek egy részét Szent Antalnak adta. Az egyik írás Szent Antal csodájaként emlegette a nyereményt.

A jelenből visszatekintve a Kádár-korszak csodái valójában illúziók voltak. A lottóházi és pénzbeli nyeremények csupán egy-egy ritka esetben jelentették a kitörést. Valójában ezek ugyanúgy a kereten belül értelmezhető dolgok voltak, extrém módon nem vált tündöklővé a nyertesek élete. A hiánygazdaságban azok a hétköznapi tárgyak jelentették a csodát, amelyek a mindennapi komfortérzetet javították. Amelyek kellettek ahhoz, hogy az emberek elfogadják a rendszer határait.

A kiállítás február 21-ig látogatható.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond