Szentmártoni János írta egyszer, hogy azt szeretné, ha a politikusok nemzetstratégiai ágazatként kezelnék az irodalmat. Emlékszem, akkor mosolyogtam a nemzetstratégiai ágazat kifejezésen, mert szinte gyermeki hitet, már-már naiv bizakodást éreztem belőle kicsendülni. Annak reményét, hogy az irodalom a művelői körén túl is igazán fontos lehet. Noha – ki tudja, mióta már – állandóan azt halljuk, hogy nem fontos. Valamikor talán az volt, de az sok évtizede lehetett. Az író és a költő pedig még sokkal nagyobb embernek számított, akinek magas helyekről kérdezték a véleményét, és biztos lehetett benne, hogy komolyan is veszik, amit mond. Úgy érezhette, hogy érdemben hozzászólhat a világ dolgaihoz, és hatással lehet rájuk.
A hangoló zenészeket, a kivetítőn pergő irodalmi klipeket, a gyülekezőket és a színpad előtt készülődő közreműködőket figyelve körülbelül öt perce ülhetek a Petőfi Múzeum dísztermében, amikor egyszer csak rájövök, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei igazgatósága, az élén éppen Szentmártonival „nyilvános összeesküvésbe” von be ma este, és éppen az „irodalmi nemzetstratégia” ügyében. Minden erre utal: az, hogy komolykodva gálaestnek nevezik a mai alkalmat; az, hogy idén először rendeznek ilyet; az, hogy műsorral körítik az oklevelek átadását; és főleg az, hogy itt ma minden az alkotókról és az irodalomról szól. Bármilyen szerényen, izgulósan várakoznak is, ez az este az övék, és a nagyra hivatottságukat akarja a lelkünkbe vésni.
Pilinszky annak idején egy interjúban elárulta: fiatalon azt hitte, hogy a költők általában éhen halnak. Később aztán nagyon meghatotta, hogy neki nem ez a sors jár: egyre elismertebb lett, kedvére írhatott-pihenhetett a szigligeti alkotóházban, utazhatott, időről időre nemzetközi költőfesztiválok vendége volt, fordítani kezdték a verseit külföldön. Megtapasztalta, hogy költőnek lenni nem magányos bolyongás, hanem szellemi körhöz kapcsolódás, valahova tartozás, valami társadalmi értelemben is helyeselt és fontosnak tartott tevékenység, amelynek képviselőit becsben tartják.
Zsille Gábor költő, az est házigazdája a KMI 12 első garnitúrájának képviselőjeként mutatkozik be, és röviden elmondja, hogyan segíti a programba kerülő szerzőket – pályájuk elején járókat és évtizedek óta alkotókat, hírneveseket egyaránt – a KMI. Portréfilmeket készít róluk, hangoskönyveket, antológiát állít össze munkáikból, fesztiválokra utaztatja és egyéb fellépési lehetőségekhez juttatja őket. Rögtön ezután Honfi Imre Olivér és Petrovics Panka duója Farkas Wellman Éva Táncoljon, Etelke! című remek Petőfi-parafrázisát énekli egy szerelemkezdeményről, amely a 15 éves Csapó Etelke váratlan halála miatt soha nem teljesedhetett be a költő életében, majd megtudjuk, hogy pályázati felhívás nyomán még sok ilyen született a bicentenáriumra (az este folyamán még hallunk is belőlük párat).
Aztán Demeter Szilárd, a Petőfi Múzeum főigazgatója mond köszöntőt. Az olvasókról beszél, akik az írót íróvá, a költőt költővé teszik, meg a KMI-nek arról a szándékáról, hogy a kortárs szépirodalmat „lerángassa a földre”: a programba kerülő szerzőket kimozdítsa az íróasztaluk mögül és összehozza a közönségükkel, amelynek tagjait kultúrafogyasztókból kultúrahordozókká szeretné változtatni. Szó esik a Térey-ösztöndíjprogramról is, amely a válság ellenére is folytatódik. Olyan, közös kulturális kódok megteremtése a feladat – hangsúlyozza Demeter –, amely biztosítja, hogy nagyszülő és unoka továbbra is értse egymást.
Pál Dániel Levente, a Petőfi Kulturális Ügynökség irodalomszakmai vezérigazgató-helyettese a 12 idei KMI-s szerző kiválasztásáról, az általuk képviselt változatosságról és az ő egy asztalhoz ültetésük szándékáról, tervezett turnéikról, rendhagyó irodalomóráikról beszél. Arról a szándékról, hogy a KMI segítségével szintet léphessenek. Beszámol továbbá néhány meglepő, megjósolhatatlan, a programtól mégsem független fejleményről, például arról, hogy a mai eseményről igazoltan hiányzó új KMI-s, Zalán Tibor az év külföldi költője lett Dél-Koreában, vagy hogy Zsille Gábor a közelmúltban Rijekában és Zágrábban annyira sikeres előadásokat tartott Petőfiről és Aranyról, hogy nem győz eleget tenni a további balkáni meghívásoknak.
A következő háromnegyed órában a KMI-program okleveleinek átvételére várakozó 12 alkotó munkáiból hallunk válogatást Szemerédi Bernadett és Turi Bálint színművészek előadásában.
Engem elsőként Sándor Zoltán Terápia című írása ragad meg. Öngyilkossági kísérlet után zajló beszélgetést hallunk lélekgyógyász és páciense között, amely azt latolgatja, hogyan viszonyul egymáshoz Hemingway öreg halászának hősies kitartása és az író életpéldája: öngyilkossága. Aztán Shrek Tímea Légiriadó című, Ukrajnából tudósító novellája taglóz le, amely azt mutatja be, hogyan ivódik be a háború még egy piciny gyermek lelkébe is. Külön megrázó, hogy amikor a légiriadó ellenére békésen alvó gyermeket leíró részhez ér, elcsuklik a szöveget felolvasó Szemerédi Bernadett hangja.
Temesi Ferenc 49/49 című könyvének részlete, a tinédzserkori mozizás emlékét felelevenítő írás is betalál nálam, amely egykori újsághirdetéseket és slágerszövegeket idézve, jó humorral érzékelteti a kor hangulatát. Záró mondatát („Az élet olyan mozi, ahova későn ülsz be, aztán megpróbálod kitalálni a cselekményt”) nem véletlenül honorálja a közönség az este legnagyobb tapsával. Szintén nagy sikert arat Csender Levente Sanyi utazása című novellája az ittasan egy mobilvécében elszenderedő férfiról, akit ideiglenes menedékével együtt daru emel magasba, így amikor éppen kilépne belőle, váratlanul a budapesti panorámával találja szemben magát, sőt még a határon túli hegycsúcsokig is ellát – és arcán olyan öröm ragyog fel, „mint akik nagyon messze és nagyon jó helyen jártak”.
Az írások felolvasása és köztük újabb Petőfi-parafrázisok után a KMI 12 harmadik évadának jelen lévő szerzői: Bánki Éva, Csender Levente, Fehér Csenge, Gál János, Győrffy Ákos, Márton Evelin, Sándor Zoltán, Shrek Tímea, Szeder Réka és Temesi Ferenc átveszik okleveleiket. Szöllősi Mátyásnak és Zalán Tibornak, mivel most – szigorúan irodalmi ügyben! – máshol kell helytállniuk, majd máskor adják át őket.
A zárszót Szentmártoni János, az ügynökség Kárpát-medencei programigazgatója mondja, és ünnepnek nevezi a mai alkalmat. Zsille Gábor pedig az est végszavaként ismét a maga KMI-szerzői időszakáról ejt pár szót, amelyet a Covid-járvány másfél-két évre meghosszabbított. Megtapasztalhatta, mennyit lendít a program egy alkotó pályáján, és mennyire kinyitja a világot, ám a fertőzésveszély miatt ő soha nem lehetett együtt a többi 11 alkotótárssal, egy helyiségben, emlékezik. Nem tapasztalhatott meg a maihoz hasonló örömteli együttlétet.
Az alkalmat – ki más? – Petőfi Te a tavaszt szereted című versének sorai búcsúztatják a Honfi–Petrovics duó előadásában: „Lépnél egyet előre, / Lépnék egyet hátra, / S benne volnánk közösen / A szép meleg nyárba’.” Mi pedig, miközben koccintani indulunk a szomszédos helyiségbe, már csaknem érezni véljük a nyár közeledtét.
A nyitóképen Pál Dániel Levente, Temesi Ferenc és Szentmártoni János (hátul). Fotók: Onda Péter
