Ez a film ahhoz segít hozzá, hogy jobban lássuk, amit nézünk. Hogy valóban megismerjük, amiről úgy gondoltuk, már untig ismerjük. E téren roppant leleményes, Van Goghra és Japánra vonatkozóan egyaránt újat tud mutatni. És ezt ráadásul rengeteg színnel, képpel, valóságos vizuális ostrommal éri el.
Az amszterdami Van Gogh Múzeum Van Gogh és Japán című kiállítását nézhetjük meg így, de ennél sokkal többet kapunk: annak megfejtését, mit jelent igazán megérteni, mire gondolt az alkotó. Milyen eszményeket kergetett, hogyan kereste az útját, milyen hatások épültek be a művészetébe.
Van Goghra vonatkozóan talán azért még érdekesebb, mert ő a tragikus sorsa miatt is többeket érdekel. Vele kapcsolatban többen érezzük úgy, hogy a miénk, hogy közünk van hozzá. Hogy a festményei által a lelkéhez kerülhetünk közel. Belátom, ez így kissé bulváros, de az a vágyunk, hogy műalkotásokhoz személyes közünk legyen, talán kiküszöbölhetetlen gyarlóság.
A kép, amelyet Van Goghról magunkban őrzünk, sok szempontból klisészerű. De – és a filmnek külön érdeme, hogy ezt tudatosítja – az ő Japán-képe is klisészerű volt, ezzel a közvetítéssel érdekes módon mégis valami elemit, kivételesen átéltet, a természethez való különös és különösen mély viszonyt volt képes átadni. A film azzal az élménnyel (illúzióval?) kecsegtet, hogy tájképei, portréi és önarcképei, általa írt levelek részletei révén belülről, Van Gogh szemszögéből tekinthetünk a pályájára, és úgy általában is közelebb kerülhetünk művészetének titkához, nem csak a Japánhoz való vonzódása szempontjából. Hogy megérthetjük, az általa bejárt út mennyire küzdelmes volt, és azt is, hogy amikor Van Gogh-festményt látunk, egy folyamatba lépünk be, nem pedig valami eleve elrendeltetett tökéletességgel találkozunk.
Ez rá mint autodidakta művészre vonatkozóan különösen is eleven kérdés, mivel mesterektől nem kaphatta meg a biztos fogódzókat, és sikeressé válnia sem sikerült. Csaknem érthetetlen, hogy a képei, amelyek számunkra a kinyilatkoztatás erejével hatnak, a saját korában visszhangtalanok maradtak. Milyen segítséget jelentett számára a japán táblaképfestészet és úgy általában a japán valóság, amilyennek ő elképzelte? Technikai, szemléletbeli és érzületi sajátosságokról egyaránt szó van itt. A japonizmus, amely rá is jelentős hatott, például ukijo-ekkel, azaz fametszetekkel árasztotta el Európát, óriási divathullámként hatott az 1860-as, ’70-es években.
Ez számomra kissé olyan, mintha valaki használt krimiket vásárolna számolatlanul, aztán miután mindet elolvasta, Nobel-díjas regényt írna a hatásukra. A hasonlat talán nem sántít különösebben, mivel a fametszetek tucatáruk voltak – igaz, egy Európa számára sokáig ismeretlen, egzotikus és idealizált világból származtak. Izgalmas motívum, hogy Van Gogh kezdetben csupán másolja őket, azaz gyakorol rajtuk. De már ekkor is egyértelmű, hogy nem szolgai utánzás, amit csinál, hanem teremtő újraértelmezés. Arra a megtermékenyítő hatásra emlékeztet, amelyet a zen gyakorolt a keresztény meditációra. Az ilyesmihez az ügy, a tevékenység iránti szenvedélyre van szükség, és arra, hogy valami bennünket mélyen megragadóhoz ne ájult tisztelettel, hanem a magunk céljaira felhasználható eszközként tekintsünk.
Az is igaz azonban – és ez bonyolultabbá teszi a dolgot –, hogy akkor fogunk valamivel szenvedélyesen foglalkozni, ha eszményit, számunkra tökéletesen megfelelőt látunk meg benne. Van Gogh – sokat írt erről öccsének – a természet, már egyetlen fűszál iránt is rajongó odaadás, csaknem vallási elragadtatás embereinek látta a japánokat, és ez a szemlélet mélyen hatott rá. A filmből prédikátori kudarcáról, pályaelhagyásáról is értesülünk, és talán nem merészkedünk messze annak feltételezésével, hogy rejtett formában festőként is vallási meggyőződését fejezte ki, prédikátori hivatását folytatta.
A film nagy erényei közé tartozik, hogy megjárjuk vele Japánt, vagyis azt a világot, amelyet Van Gogh személyesen soha nem láthatott, és mégis döntő hatással volt rá. Szabadon ugrálunk Európa, a festő életének különböző helyszínei és a mai Japán között, majd végül Dél-Franciaországba, Van Gogh „analóg Japánjába” is eljutunk. Továbbá – egyrészt illusztrációként, másrészt „bizonyítékként” – a japán hatást felmutató munkáit is láthatjuk, így aztán végképp összekeverednek a valódi tájak és az ábrázolásaik, alaposan zavarba ejtve bennünket annak ügyében, melyek az „igazibbak”.
Ez a film abból a szempontból is újat ad, hogy jó néhány Van Gogh-önarcképet mutat be hosszan kitartva, köztük kevésbé ismerteket is. A festő mindegyiken mélyen a szemünkbe néz, és mintha mi is egészen belé láthatnánk így. Ez azért fontos, mert arra utal, hogy a film sok küszködéssel, kísérletezéssel teli emberi műről akar tudósítani, amelyhez az alkotónak újra meg újra kérdésként kellett magára tekintenie. Az egyik válasza erre a kérdésre önmaga „japán változata” volt keleties vágású szemekkel, egy ottani, 14. századi szerzetesábrázolás alapján – amelyről azt mondta, hogy szegénységét és társadalmi elszigeteltségét akarta vele érzékeltetni. De abból a szempontból is jelentős önarcképről van szó, hogy a divaton túl a japánokkal és a japánsággal való legmélyebb azonosulásáról tanúskodik.
Nemeshegyi Péter, a legendás jezsuita szerzetes szavai csengenek a fülembe, aki 38 évet töltött Japánban, japán nyelvű könyveket is írt, és mindegyiknek valamilyen növény, virág vagy állat nevét adta címül. „A japánok ugyanis nem szeretik az elvontságot, viszont odavannak a szépért, a szemet és lelket gyönyörködtető színekért, a teremtés kézzelfogható csodáiért”, magyarázta döntését. Nekem akkor úgy tűnt, hogy ezzel gyermeki státusba helyezi őket, pedig láttam rajta, hogy lélekben maga is szinte japánná vált, sőt amikor először találkoztam vele, meg voltam róla győződve, hogy részben japán származású. Addig ugyanis soha senkit nem hallottam még olyan áhítattal, átéltséggel virágport gyűjtögető méhecskékről (így, becézgetve őket) vagy kertészek által „kegyetlenül” megnyesett fáról beszélni. Bizonyára korábban is érzékeny, a természetet kedvelő ember volt, de a Japánban töltött évtizedek elmélyítették benne ezt a vonzalmat.
A filmből meghatódva értesültem arról, hogy a japánok legkedvesebb európai festője Van Gogh. És nagyon elgondolkodtam azon, hogy ez hogyan függhet össze az ő egykori Japán-rajongásával. Véletlen? Misztikus együttállás? Mit érzett meg ő, és mit éreznek ki a műveiből a mai japánok? Egész biztos, hogy nem a formai jegyek hasonlóságáról van szó, hanem valami sokkal lényegibbről. Valami egyetemesről, amelynek különböző változataira mindannyian rácsodálkozunk, amikor másik országba, kultúrába érkezünk. Ugyanarról, csak más-más szemüvegen keresztül.
