The Forest of Love
Sion Sono japán rendező legújabb filmjének történetében egy karizmatikus embert és három vágyakozó filmkészítőt követünk, akik „beleerőltetik” magukat két fiatal, trauma által sújtott gimnazista lány életébe.
A film a maga 150 percével elég hosszúnak mondható, és ha az ember nem rajong a megdöbbentő, furcsa, sok túlzással élő és kissé elborult mozikért, akkor nem biztos, hogy ez a megfelelő választás. Ha viszont valaki látta és megszerette Sono korábbi munkáit (mint például a a 2008-as Love Exposure vagy a 2010-es Coldfish), élvezni fogja ezt is. A The Forest of Love összekapcsolja szinte az összes témát, karaktert és megszállottságot, ami a rendező korábbi munkáiban is felfedezhető volt. Önkényes, leírhatatlanul furcsa, és szinte lehetetlen áttekinteni: olyan film ez, amit vagy szeretünk, vagy gyűlölünk.
Paddleton
Alex Lehmann második nagyjátékfilmje a férfiak közötti plátói érzelmekről szóló vígjáték-dráma, amelyben Mark Duplass és Ray Romano alakítják a két főszereplőt. Michael és Andy két középkorú férfi, legjobb barátok és egyben szomszédok is. Imádnak ázsiai Kung-Fu filmeket nézni, pizzát enni és Paddletont játszani – egy olyan játékot, melyet ők találtak ki. Amikor Michael megtudja, hogy gyomorrákban szenved és csak hónapjai vannak hátra, úgy dönt, gyógyszert szerez, hogy véget vessen életének. Andyhez fordul segítségért.
A Paddleton története nem fordulatos vagy megdöbbentő, meglehetősen lineráis és jól követhető, de a Duplass és Romano közötti „kémia”, a jó dialógok és szellemes poénok igazán emlékezetes filmmé teszik.
Tell Me Who I Am
2019 egyik legjobb dokumentumfilmje egy ikerpár, Alex és Marcus Lewis történetét meséli el. Alex 18 éves korában elveszítette az emlékezetét egy motorbalesetben, egyedül Marcusra emlékezett. Marcus segített testvérének visszanyerni emlékeit és személyazonosságát, újra beilleszkedni az életbe, de így is maradtak homályos foltok, és a baleset után közel 40 évvel Alex még mindig nem kapott teljes képet arról, ki is ő. Újra és újra kerülnek elő sötét, számára felfedetlen titkok a gyerekkorukból.
A Tell Me Who I Am összetett alkotás: az identitásról, az emlékezésről, az agy működéséről szóló filmként indul, ám hamarosan sokkal sötétebb, félelmetes történetté válik traumákról, visszaélésről és önmegtévesztésről. A váratlan fordulatok, a végig feszült légkör és az operatőri munka miatt néha valódi bűnügyi dokumentumfilmmé válik, de mindvégig megrendítő, intim élmény, amely még jóval a stáblista után is motoszkál az ember fejében.
Keresem a testem (I Lost My Body)
A legnézettebb animációs film talán a Jégvarázs 2 és a Toy Story 4 volt tavaly, de nekünk az egyik kedvencünk a méltatlanul mellőzött francia gyöngyszem, az I Lost My Body. Guillaume Laurant (az Amélie forgatókönyvírója) Happy Hand című könyvéből szabadon adaptálva a film két párhuzamos történet körül forog, amelyek valahogy összeállnak a végén.
Az egyik Naoufelet követi, aki szülei elvesztése miatt szomorú, és beleszeret egy lányba, amikor pizzát szállít ki neki. Eközben a másik történetszál egy titokzatos, levágott kézé, amely megszökött egy laboratóriumi hűtőszekrényből, majd Párizs külvárosában vándorol, hogy megtalálja elveszett testét. Kissé furcsa, atmoszférikus és néha hátborzongató, felnőtteknek szóló animáció, amely időnként eléggé „sötét”, ugyanakkor nagyon költői, megható és mély szimbolikával teli. Olyan témákat jár körbe, mint a magány, a veszteség és a vágyakozás.
Nem biztos, hogy a szürreális világ és a különös elbeszélésmód mindenkinek tetszene, de az egyedi, lenyűgöző animáció és Dan Levy kísérteties dallamai miatt is érdemes adni neki egy esélyt.
Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story By Martin Scorsese
Az Írről (The Irishman) mind hallottunk, de ki tudja, hogy egy másik Scorsese-film is megjelent tavaly? Ez a kísérleti dokumentum- és koncertfilm ötvözi a valósat a kitalálttal, és 16 mm-es régi felvételeken és Bob Dylan-interjúkon keresztül mutatja be Amerika 1975-ös zűrzavarát és az az évi Rolling Thunder Revue című Dylan-turnét annak prominens szereplőivel és néhány kitalált karakterrel, olyan művészek közreműködésével – Dylan mellett –, mint Allen Ginsberg és Patti Smith.
Kontroll nélkül (Systemsprenger)
Nora Fingscheidt rendező debütáló nagyjátékfilmje, a Kontroll nélkül egy érzelmileg megterhelő és nagyon személyes dráma egy problémás gyermekről és a német szociális és oktatási rendszerrel, valamint az őt körülvevő tehetetlen és elkeseredett felnőttekkel folytatott küzdelméről. A film elején megismerjük Bennit (Helena Zengel), a kilencéves, nehezen kezelhető, erőszakos természetű kislányt. Gyakori, gyermekkori traumákra visszavezethető dühkitörései odáig vezettek, hogy felfüggesztik speciális iskolájában, majd otthonról otthonra vándorol. Bárhova is megy, úgy tűnik, a felnőttek nem tudnak segíteni neki, folyamatosan újabb nevelőszülőkhöz és helyekre kerül.
A Kontroll nélkül nehezen emészthető, kimerítő film. Nyers, naturális jellege és a kézi kamerás felvételek szinte túlságosan valódian ábrázolják a kislány életét, és ez olykor fárasztó az ember lelkének. Ám mindeközben olyan film ez, amit talán mindenkinek látnia kell: őszinte, valós, és megértésre, törődésre készteti nézőjét, nem beszélve Helena Zenger zsigerekig hatoló, megdöbbentően érett alakításáról.
Házassági történet (Marriage Story)
A Házassági történet egy montázzsal kezdődik, amelyben két házastárs, Nicole és Charlie (Scarlett Johannson és Adam Driver) elmeséli, mit szeretnek egymásban. A jelenet alapján azt gondolhatjuk, egy szerelmes történet vár ránk, ám kiderül, hogy a felsorolt dolgok Nicole és Charlie által írt listák egy párterapeutának, akivel házasságuk problémáit igyekeznek megoldani.
Noah Baumbach legújabb filmje egyfajta mai Kramer kontra Kramer, mely a válást mutatja be a nézőnek, ami hiába zajlik békés úton, emberséges módon, így is nagyon bonyolult. Adam Driver és Scarlett Johansson játéka nagyon sokakat győzött meg. Mint a Baumbach-filmek legtöbb szereplője, Charlie és Nicole is valódi emberek: szoronganak és összetett személyiségek, mint szinte mindenki. Ez Baumbach talán eddigi legszemélyesebb filmje, aki maga is váláson ment keresztül.
Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems)
Előző filmjükhöz, a 2017-es Jóléthez (Good Time) hasonlóan a Safdie testvérek új alkotása is egyszerre pörgős, szórakoztató és szorongást kiváltó történet, amely egy pillanat alatt behúzza a nézőt és végig magánál is tartja. Adam Sandler a megfelelő rendező keze alatt igazán jó tud lenni, ez a szerepe pedig valószínűleg karrierjének csúcsa. Ő alakítja Howard Ratnert, egy amerikai zsidó, kissé különc ékszerüzlet-tulajdonost. Miután tartozásai miatt bajba kerül és feldühít pár embert, akikkel együtt dolgozik, Howard olyan helyzetbe kerül, amiből nehéz menekülni, és egyre csak rosszabbra fordul.
A Safdie testvérek mesteri rendezése, Daniel Lopatin egyedi hangzása és Darius Khondji operatőri munkája egy 80-as évekbeli thrillernek érződik, amelyben az „izgalommérőt” végig feltekerve tartják. Nem csupán a rendezők talán legjobb filmje, de a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb alkotása is.
Nyitókép: Csiszolatlan gyémánt
