Szinte egyidősek vagytok Giulia Caminitóval, ráadásul mintha lenne valamiféle párhuzamosság is köztetek a regényeiteket olvasva, mind a hang, mind a nézőpont tekintetében. Éreztél-e valamilyen generációs vagy egyéb közösséget alkotói módszer vagy akár szemléletmód tekintetében, miközben olvastad A tó vize sohasem édes című regényt?
Nem. A problémák persze hasonlóak, mégis nagyon más a környezet, és talán ettől teljesen más a szereplők megküzdési módszere is. Rómától harminc kilométerre északra járunk, a Braccianói-tó partján, ahová Gaia, az elbeszélő családja egy önkormányzati cserelakásba költözik a belvárosi ingatlanból, ahol nem szívesen látták őket. A gyönyörű tó partján furcsa diszharmóniát találunk: raktárak, önkormányzati lakások, drága villák a történelmi központtal látszólag mind megférnek egymás mellett. Az elbeszélőben tomboló düh tökéletesen tükrözi ezt az ellentétet.
Gaia Róma központjába, egy gazdag negyed iskolájába jár, „hogy többre vigye, mint az anyja, Antonia", aki több műszakban takarít, hogy a családnak legyen mit ennie. Ezt a terhet cipeli magával Gaia a vonaton oda-vissza, mindennap, miközben néha teljesen átlagos tinédzserproblémákkal küzd: barátok, szerelem, tanulás, magány, megcsalás, elhagyatottság. Néha pedig az olvasó is aggódik, vajon túléli-e Gaia ezeket a frontális karambolokat, amikről néha alig beszél.
Giulia Caminito regényében nekem az a nagyon jellegzetes, hogy a feszültség ennek ellenére nem lappang, épp ellenkezőleg, előbb-utóbb minden felszínre tör, és elönti a lakást, mint a Braccianói-tó vize.
Éltél kint Olaszországban, nem is rövid ideig. Egy időre része lettél egy olasz családnak. Milyen és mennyire ismerős neked az az Itália, amelyet Caminito regénye felvillant?
A világ minden táján diszfunkcionális családok élnek, Gaia háttere nekem mégis ismeretlen. A klasszikus délolasz családmodellben az apa az irányító, a döntéshozó. Tekintélye van, és tisztelet övezi, az anya pedig valamilyen módon egyenrangú társa, aki csupán más feladatokat lát el. Gaia családjában az apa mozgásképtelen, a családban betöltött szerepe azonos egy kopott komódéval, amely a sarokban porosodik. Nem alkot véleményt, nem szól bele a család életébe, csak van, és Gaia hamar rájön, hogy mozgásképtelensége ellenére is tehetne másképp.
A családban az anya, Antonia a főnök, és ehhez a szerepéhez hozzátartozik rengeteg más tulajdonság: zsarnoki, kontrollmániás, akaratos. Egy anya, aki nem tudja kifejezni az érzéseit, sőt mintha nem is érezne soha örömöt. Erős, szívós, elpusztíthatatlan, a saját érdekeit mindig háttérbe szorítja. Egyszerre nagyon olasz (eszembe is jutott a tavalyi PesText olasz vendégének, Viola Ardonénak a Gyerekvonat című regénye és az édesanya karaktere), miközben lehetne nagyon magyar, illetve kelet-európai is.
Mi az, ami leginkább megfogott Giulia Caminito regényében? Hogyan ajánlanád a könyvet a magyar olvasóknak?
Gaia hasonló problémákkal küzd, mint a legtöbb sorstársa, mégis túl korán kell felnőnie, és hamar megtanulja, hogyan kell megvédenie magát. Olvasás után mindig örültem, hogy már nem vagyok tinédzser. Kegyetlen világ, már most féltem a fiamat. Szerettem a bonyolult és szenvedélyes anya–lánya kapcsolatot, és különösen szerettem, hogy Gaia rengetegszer szabadjára engedi a dühét és tombol. Ez a pusztítás egyszerre megrázó és felszabadító.
Az interjú az 1749 oldalán jelent meg.
