Kennedy a konyhaszéken állva szónokol a naplementében

Rétegzett, finoman megfogalmazott és alaposan átgondolt műveket látunk, amelyek a jelen és a múlt viszonyát, az idő képlékeny voltát, a személyes és a történelmi emlékezet viszonyát latolgatják. A kollázsok két rétegből épülnek fel, amelyek egymásba olvadnak, de időkezelésük folytán egymás oppozíciójaként is olvashatók.

Az alsó rétegekben a Csáky által fotózott látványok szerepelnek, amelyek már önmagukban is érdekes hangulatúak: tengerparti naplementéket látunk, amelyek könnyen válhatnának giccsessé, ám Csáky képei egyszerre melankolikusak és keltenek utópisztikus érzetet. A meleg, telített fények érzékenyen visszatükröződnek a tenger felszínéről és a nedves talajról, melankolikus hangulatot árasztanak, a narancsos-vöröses árnyalat pedig marsbéli táj képzetét kelti. Lágy és lírai képek ezek, amelyeknek patetikus töltetük van; a hullámzó vízben megjelenő emberi alakok, sziluettek bukolikus jelleget kölcsönöznek a látványnak.

Csáky a lakóhelyétől nem messze, az Északi-tenger belga partjain készítette a fotókat, aztán selyemrátéteket helyezett rájuk. Ezek alkotják a művek felső rétegét. A felvarrt sziluettek egyneműnek hatnak a fotókon megjelenő alakokkal. Mint a kiállítás ismertetője megjegyzi: „A képekre helyezett sziluettek a fénykép szerves részei lehetnének: a háttérvilágítással a fotókon eredetileg szereplő alakok is szinte egynemű foltok csupán.” Bár a rétegek a látvány szintjén összeilleszthetők egymással és organikusan simulnak egymásba, az időkezelésük és az emlékezethez való viszonyuk miatt a felső réteg át- meg átírja az alsó jelentését.

„Érdemes tudni, hogy a selyemsziluettek milyen dokumentarista fotókból, videókból inspirálódva készültek, és milyen történelmi pillanatokat, helyeket vagy alakokat jelenítenek meg”, olvashatjuk a művek mellett. Az egyiken azt látjuk, hogy John F. Kennedy Nyugat-Virginiában a kampánya során konyhai székről szónokolt. Egy másik képnek ugyanez a széken állás a meghatározó motívuma, ám a kontextus teljesen más: azt látjuk, amint a berlini fal két oldalán rekedt családtagok egyike megmutatja a többieknek újszülött gyermekét. Egy harmadikon pedig a Trinity-robbantás után szilánkokat szemlélő kutatócsoport látszik. Van olyan felvétel is, amely egy, a mexikói határon át az USA-ba menekülő anya mozdulatsorát rögzíti.

Csáky azonban azzal, hogy sziluettekké formálja az eredeti fotókat, a jeleneteket némileg eltávolítja a konkrét eseménytől, és az egyénekre, valamint a mozdulatsorokra irányítja a figyelmet. A gesztusok, a testtartások, a viszonyrendszerek, az emberek közötti relációk válnak mérvadóvá, így a történelmi pillanatok helyett az individuum lesz fontos: Csáky képes a néző fókuszát érzékeny gesztussal a kollektívről az egyénire, az eseményről a mozdulatra helyezni. Rázoomol a momentumra, így annak emberi aspektusai válnak lényegessé.

A testtartások, a szemlélődés, a futás, a hajolás, az emelés még a nagy jelentőségű történelmi pillanatokat is hétköznapivá és banálissá teszi, de nem kicsinyíti, hanem valószerűvé teszi őket: megtalálja valódi igazságukat. Csáky arra is rámutat, hogy a valóság nem objektív, hanem fluidáló, képlékeny entitás, amely attól függően olyan, amilyen, hogy éppen melyik aspektusát emeljük ki.

A fotóalapú kollázsokat két másik mű egészíti ki. Az egyik az Ülő című festményobjekt: az alkotó saját, kuporgó alakját faragta ki fából, amelyre aztán korábbi, befejezetlen festményét helyezte. Izgalmas, ahogyan az idősíkokat, a múltat és a jelent ütközteti egymással. A gyerek- és felnőttkor érzéki összeolvasztása is érdekessé teszi ezt a munkát. A nézetek megzavarásával – azzal, hogy a fa oldalnézetből ábrázolja az emberi alakot, míg a festmény szemből – tovább növeli a befogadás izgalmát.

A Madarak bőrre készült mű, amelynek közepéből kitárulkozó emberi alak domborodik ki, akit két ceruzarajz strucc vesz körül. „Ez az akt a letűnt korok túlélőinek tűnő ősi madarak között kerül otthonos közegbe” – olvasható a kiállítás szövegében. A madarak a szövetségeseink lehetnek, talán képesek túlélni bennünket, és szemtanúi lehetnek annak a kornak, amelyben már nem az ember lesz a középpontban.

A kiállítás utolsó terében visszakanyarodunk a fotókollázsokhoz, amelyek videóanimáción jelennek meg újra, és még jelenvalóbbá teszik az általuk közvetített gondolatokat.

Az Egy város meséje című kiállítás január 21-éig látogatható.

Nyitóképen Csáky Marianne Az ígéret földje – Nevettünk (2023) című videoanimációja. Fotók: Juhász G. Tamás / Budapest Galéria