A minap, hogy találkoztunk, vittem is Szilárdnak fél tucat képregényt, és igyekeztem úgy összeválogatni a csomagot, hogy a papírkalandból egyszer majd komoly olvasmányélmény legyen.
Ez arról jutott eszembe, hogy a minap belekeveredtem egy képregénybe. Igen, bármilyen hihetetlen, úgy jártam, mint a sokszor újraálmodott képregényrajzoló, aki valami rejtélyes téridőcsapda révén a saját képregényében találja magát, és kockáról kockára kell kimásznia abból a kutyaszorítóból, amit maga eszelt ki. Csak hát én ugye nem vagyok képregényrajzoló. És a slamasztikát sem magam találtam ki. Sokkal jobb szerző volt az alkotó: Petőfi Sándor.
A közelmúltban Kiskőrösön, a Petőfi-bicentenárium ünnepségsorozatán jártam, s természetesen mindenből ízelítőt kaptam, ami a költő szülővárosában Petőfire emlékeztet.
Így keveredtem el a János Vitéz Látogatóközpontba, amit jobb híján eleven képregénynek kell nevezni.
Mielőtt azonban elmesélném a varázslatos kalandot, elmondom, hogy a látványosság nem a mostani emlékévekre készült el. Amikor Kiskőrös turisztikai fejlesztési stratégiáját kigondolták, nyilvánvaló volt, hogy a település világhírű szülötte, Petőfi Sándor központi szerepet fog benne kapni. Hát persze! A szülőház már a 19. században zarándokhely lett, és azóta is a nemzeti romantika kultuszközpontja. És ez a központ szinte évről évre bővül, gyarapodik. A János Vitéz Látogatóközpontot egy 1845-ben épült, leromlott késő klasszicista kúriában alakították ki, az emlékháztól pár lépésnyire. És nagyon érdemes átsétálni…
És akkor most tegye föl a kezét, aki emlékszik a János vitéz cselekményére! Hát persze: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára…” De hogyan is van pontosan az a huszárkaland? Mi van a rablókkal? Hogy kerülnek képbe az óriások? És a végén vagy az elején jutunk el Tündérországba? Ki emlékszik már arra? Ötödik osztályos tananyag. Szilárd barátom most tanulta, ő biztosan emlékszik minden részletre. De azt nem tudja, hogy Kiskőrösön eleven képregénnyé gyúrták a mesét.
A látogatóközpontban ugyanis rendkívüli élmény vár a betérőkre.
A leírás szerint „labirintusszerű kiállítótérben elhelyezett színházi díszletek között élhetjük át Kukoricza Jancsi kalandjait a patakparttól egészen Tündérországig. Modern hang- és fénytechnika, táblagépes tárlatvezetés segítségével válik még élvezetesebbé az interaktív játék.”
A valóság azonban még sokkal izgalmasabb. Az útvesztő sötétsége minden más élményt kizár, és bezár a kalandba, mint a mozi vagy a színház elsötétítése. Képek, installációk, fényeffektek, hanghatások között jutunk előre a mesében és a labirintusban. Szobáról szobára haladva feladatról feladatra léphetünk. Hogy mi a teendő, azt a bejáratnál kapott tablet írja ki. Egyre mélyebben veszünk el a történet fantasztikus világában. A látogatás olyan élményt kínál, mintha egy ókori misztériumvallás beavatási szertartásán vennénk részt: szimbolikus próbatételek sorában kell helytállnunk, miközben Kukoricza Jancsiból János vitéz, végül pedig Tündérország királya lesz.
Én felnőttek csoportjával jártam végig a központ tereit. Míg kezdetben hűvös és távolságtartó kíváncsiság jellemezte a kis kompániát, néhány lépés és feladat után már a játékba merülve, krízist és katarzist őszintén átélve, gyermeki lelkesedéssel csavarogtunk a mese erdejében.
Amikor a tudósítások olyasmit írnak, hogy élményben gazdag interaktív kiállítás vár a vendégekre, nem pontosan adják vissza a képről képre, jelenetről jelenetre, misztikus-szimbolikus próbatételek során át vezető kalandot. Aki belép a látogatóközpontba, az részévé válik a történetnek. Ahogyan a képregényrajzoló a maga ábráinak világába pottyan vagy az elmélyült olvasó a könyve lapjai közé szédül.
Fotók: Kurucz Árpád
