"Nem beszéltünk össze, nem egyeztettük, hogy mit állítunk ki, de amikor bepakoltuk a terembe a műveket, láthatóvá vált, hogy közük van egymáshoz" - mondja Sejben Lajos. Ő festőként indult, de közben mindig készített szobrokat is - kőből, vasból, talált tárgyakból - sőt bő tíz évvel ezelőtt papírképeivel ért el jelentős nemzetközi sikereket Japánban. Egymás után kétszer is nyert, '94-ben Ezüst-, '95-ben Arany-díjat. ( A papírkép Sejben esetében azt jelenti, hogy magát a papír alapot is ő hozza létre, s ebbe a puha masszába dolgozza be a japán vagy kínai rizspapírra festett művet.) Azóta is párhuzamosan műveli mindhárom műfajt, erre a kiállításra azonban csak legújabb olajfestményeit hozta el. "A festményeimre egyszer azt mondta az egyik kolléga, hogy ezek grafikák. Lehet benne valami, mert mindent vonallal akarok kifejezni. Az érdekel, ahogyan az éles vonal találkozik, vagy éppen konfrontálódik a nagy, puha felületekkel, s ahogyan a kettő áttűnik egymásba." Látszólag absztrakt művek ezek, de rendszeres résztvevője a csongrádi plein air művésztelepnek, s műveinél a kiindulási pont mindig a natúra. Csak az ő képei nem a konkrét tájról szólnak, hanem valamiféle organikus küzdelemről ember és természet, természet és természeti jelenség között.
A szabályos négyzetes terem két fala Sejbené, a másik kettőt Darázs József festményei borítják. A két alkotó szemléletmódja látszólag éles ellentétben áll egymással, mert Sejben mozgékony-képlékeny szenzibilitásával szemben Darázs világát a megfontoltság és az elmélkedő attitűd jellemzi. Szinte matematikusi pontossággal mérlegel, kompozíciói racionális rendet sugallnak. Ősi, háborítatlan kultúrák ábrázolásait idézik művei, melyeken a síkszerű, szimbolikus ábrákat rovásírással borított hátterekre helyezi. "Ezek abszolút érthető szövegek - válaszolja kérdésemre. Sokáig azt hittem, hogy a régi korok feliratai - legyen az egyiptomi, sumér, vagy inka - csak komoly és szent tartalmakat közölnek, de ez nem igaz. Van köztük gazdasági elszámolás, sőt humoros üzenet is. Ez felbátorított, itt a szöveg például azt jelenti, hogy: Nem vagyok szép de jó se." - mutat "Titokrajz" című képére. Ez azért megnyugtató, mert mindig ijesztő, ha a művész túl komolyan veszi önmagát. Itt azonban mindhárom alkotó anyagát könnyed játékosság övezi anélkül, hogy látványosan felrúgnák a hagyományos műfaji kereteket.
A terem harmadik harmada, vagyis a közepe a szobrászé. Popovics Lőrinc felhorkan arra a kérdésre, hogy a fát, vagy a követ szereti-e jobban, mert számára ez nem kérdés. Természetesen a követ. Hiszen tömör matériájával, súlyával a kő maga a nagybetűs anyag, melyet gyakran párosít az üveg anyagtalan átláthatóságával. Így két ellentétes tulajdonságú rész simul egymáshoz, összecsiszolt harmóniát és feszülő ellentétet egyidejűleg megjelenítve. "Ha belebotlom egy kőbe, amiben valamilyen formai gondolatot látok, bárhol járok a világban, hazahozom, és odateszem a többi közé. Mindig eljön az idő, amikor megszólít, és akkor nincs más dolgom, mint kifaragni, azaz összeilleszteni a kettőt, a követ és a gondolatot." (Később jut eszembe, hogy a szobrász akaratlanul is Michelangelo-t idézte, aki azt mondta, hogy a szobor benne lappang a kőben, csak le kell róla fejteni a felesleget.) Popovics Lőrinc szobrait elnézve pedig fölmerül a kérdés, egy kavicsforma mikro- vagy makrovilágot jelenít-e meg?
