A Szépművészeti Múzeumban havonta megrendezett Élő MúzeumCafé e havi rendezvényén a MúzeumCafé magazin főszerkesztője, Martos Gábor a pécsi kiállítás három kulcsfiguráját, Virág Juditot, Rockenbauer Zoltánt és Barki Gergelyt kérdezte a tárlat előkészítésében vállalt szerepükről. A december 11-én megnyílt kiállítás rendkívüliségét bizonyítja, hogy a kutatásokról még így sem kaphattunk teljes képet, hiszen a kiállított nyolc művész alkotásainak összegyűjtéséhez a beszélgetés résztvevőin kívül még öt kurátor kemény munkája is szükségeltetett.
A diskurzus egyébként pont annak a hihetetlen eredményt produkáló csapatnak a bemutatásával kezdődött, ami egy olyan együttműködés példája, mely nélkül úgy tűnik, nem lehet komolyabb eredményeket elérni a XX. századi magyar művészettörténet további kutatásában. Itt ugyanis öt fiatal művészettörténész, valamint a témával legrégebb óta foglalkozó egyetemi tanár, Passuth Krisztina mellett, a két legnagyobb hazai galéria vezetője, Kieselbach Tamás és Virág Judit fogtak össze egy közös cél érdekében. Mint az később Virág Judit szavaiból kiderült, ez nem is történhetett volna másként, hiszen a kiállításon szereplő művek 60-70%-a magángyűjteményekből került elő és a galériások segítsége nélkül szinte lehetetlen lett volna összeszedni a rengeteg rejtőzködő festményt. Némileg cinikusan ezután azt is hozzátette, hogy valószínűleg tőlünk nyugatra egy hasonló munka eredményeképpen ez az arány inkább a közgyűjteményekből bekerült képekre lenne igaz.
Ettől függetlenül azért mindenképpen örvendetes az a szimbiózis, ami a kiállítás kapcsán a műkereskedelem és a művészettörténész szakma között kialakult. Feltehetően soha, vagy sokkal nehezebben kerültek volna elő azok az alkotások, melyeket a művészettörténész gárda könyvtárakban és levéltárakban kikutatott, ha a két vezető galériának nincsenek meg a szükséges kapcsolatai a magángyűjtők felé. Persze a kiállítás és az ehhez kapcsolódó kutatás sikere ugyanúgy érdeke a műkereskedőknek is. Ha ugyanis egy adott képről kiderül, hogy az a Nyolcak festőcsoport egyik tagjának valamelyik meghatározó és eddig lappangó műve, akkor ez az információ egy aukción hihetetlen értéknövelő faktor lehet.
Ennek tudatában nem meglepő, hogy az említett két galéria az Artmagazin segítségével tavaly nyáron WANTED címmel kiállítást nyitott, ahol a Nyolcak festőcsoport még lappangó műveinek nagyméretű reprodukciói kerültek a falra. Azóta több mű is előkerült, melyek izgalmasabbnál izgalmasabb módokon jutottak el végül a kiállítás kurátoraihoz. Virág Judit példaként egy Czóbel-csendélet történetét mesélte el. A képet az egyik aukciójukra hozta be egy ügyfelük, de mivel nem voltak biztosak a mű eredetiségében, végül nem indították az árverésen. Barki Gergely Nyolcakhoz fűződő kutatásainak eredményeképpen azonban kiderült, hogy a mű mégis valódi. Nem sokkal ezután a Virág Judit Galéria közreműködésével szerencsére sikerült megtalálni és megszerezni az alkotást a pécsi kiállításra. Sajnos azonban még sok ilyen sikertörténetre lesz szükség ahhoz, hogy a WANTED kiállítás anyagának összes eredeti darabja előkerüljön. Ezt elősegítendő, a Nyolcak kiállítás előterében a látogatókat a WANTED kiállítás azon darabjai várják, melyek eredetijeit még mindig keresik.
Furcsa mód, nem minden lappangó kép magángyűjteményekből került elő. Mint kiderült, a keresésnek nagyon sokféle módja és eszköze volt. A fentebb említettek mellett például több budapesti és vidéki közgyűjteményt is átnéztek a kutatók, ahonnan sok, eddig raktárakban porosodó mű került elő. Barki Gergely művészettörténész például a Magyar Nemzeti Galéria raktárában bukkant egy ?B.R? jelzésű képre, amiről sikerült bebizonyítania, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben nem egy Bálint Rezső, hanem egy Nyolcak-tag, Berény Róbert festménye. Mint az Rockenbauer Zoltán szavaiból kiderült, az ilyen és ehhez hasonló felfedezések azért is nagyon fontosak, mert a Nyolcak festőcsoportról korábban publikáló Passuth Krisztinát kutatásai során alig engedték be a Magyar Nemzeti Galéria raktárába. Így tehát a Nyolcak, és az azt megelőző, annak táptalajul szolgáló 2006-ban rendezett Magyar Vadak kiállítás előkészületei különleges jelentőséggel bírnak a magyar művészettörténet-írásban.
A beszélgetés végének egyik érdekes színfoltja az volt, amikor Rockenbauer Zoltán a nem reprodukált képek beazonosításáról mesélt. Ezekről a képekről a legtöbbet tragikomikus módon ugyanis a kortárs negatív kritikákból tudhatunk meg. Elmondása alapján a gunyoros leírások - ha nem is pontos, de hozzávetőleges - képet adnak az adott festményen ábrázoltakról. Példaként a kiállításra hazahozott Czigány-önarcképről szóló korabeli élcelődő cikket hallhatta a közönség. A több, mint egy órás beszélgetés és beszámoló alapján úgy tűnik, hogy a műkereskedelem és a művészettörténész-szakma pár évvel ezelőttig tartó hűvös viszonya kezd olyan együttműködéssé átváltozni, ami a magyar művészettörténeti kutatást és a hozzá kapcsolódó kiállítások színvonalát jelentősen emelheti a jövőben.
