A Nagymező utcai palota apró, de ritka izgalmas kínálattal csalogató boltjának terében létrehozott (vagy fogalmazzunk inkább úgy: oda bepasszírozott) miniatűr tárlathoz - melyet tumultuózus jelenetek közepett lehetett csak megtekinteni, ha egyáltalán - édesbús hangulatú búcsúdélután kapcsolódott. A ház Európa-hírű napfény-műtermében koncert, kortárstánc-performance és kerekasztal-beszélgetés tanúja lehetett a vendégsereg. A megjelentek túlnyomó részének a szűk szakmához tartozásáról nem pusztán a fotóstáskák árulkodtak, hanem az is, hogy a beszélgetés hozzászólóinak jó része be sem mutatkozott a plénum előtt.
VÁCI BÚCSÚ
A kamarakiállítás anyaga a gyárbúcsúztató túra látogatóinak Forte papírra készített nagyításaiból válogat. A váci vizitre - melynek érzékletes film- és fotódokumentációját a beszélgetés előtt és alatt láthattuk - a szervezők, a totalPLAN Vizuális Egyesület tagjai nagyjából harminc érdeklődőt vártak. Négyszázan jöttek el. Bejárták a gyárat, elköltöttek egy ebédet a rémületesen kedélyes üzemi étkezdében, végül felvágtak egy hófehér Forte fotópapíros dobozt formázó tortát. Az eklektikus kiállításon néhány tucat munka sorakozik, a legkülönbözőbb műfajokban. Pekingi fotóriport közismert remeke Benkő Imrétől a nyolcvanas évekből, családi kép a lillafüredi Kastélyszállóval a háttérben a gyár indulása idejéből, portrék és utcaképek, dokumentum-felvételek, akt és templom, hírességek s rég halott ismeretlenek. Száz év képei nyersfa ruha- (vagy fénykép-) szárító csipesszel, zsinórra tűzve. A lépcsőházban üres Forte-dobozok a potya-szuvenírre áhítozóknak, a jegypénztárban pedig az utolsó kiszerelés során csomagolt papírok a fizetőképes kereslet ellátására. A napfény-műterem falain pár régi reklámplakát: egy angol nyelvűn a merészen áttetsző ruhában pózoló modell-idol, Pataki Ági babrál ősöreg, fadobozos masinán, tekintete évtizedek múltán is delejez.
TÁNCBA VISZ A LABORÁNS
A délutánt Kóczán Gábor fotóművész köszöntője után a Szalay - Bazsinka - Riskó zenésztrió izgalmas, utazós, érzéki dzsesszmuzsikája nyitja, melyre Vostenák György és Monojlovits Eszter adja elő egyszerű, ám elevenjébe vágó táncát. A táncosnő - a fotópapír megjelenítője - természetesen fekete fóliazsákból bújik elő, testét társa, a laboráns csomagolja ki. A lányon áttetsző, fehér köpeny, arcán feszesre bogozott, fehér harisnya. Játékterükben három laboráló tálca. Amint a műanyagtepsikre pillantok, bennem is elindul a magam filmje. Proust-i alapokon - a teába mártott madeleine-sütemény illata előhívta emlékképek, ugye - orromban már az előhívó folyadék savanykás szaga, a fixírsó érdes tapintása a tasakban, az öreg, orosz nagyítógép nyikorgása, a szerencsétlenkedés az állandóan széteső, fekete, bakelit keretekkel. A táncos partnernőjét kicsomagolja, s "előhívja" az első tálcába lépve. A középsőben kancsó vízzel leöblíti testét, s a harmadikban fixálja. A megmerevedő testet a nézői tömegen átverekedve a falhoz viszi, s hajszárítóval szárogatja. Pofonegyszerű képek, melyeket sokan párás tekintettel figyelünk. Vostenák és Monojlovits rövid, fekete-fehér, s az obligát vörös fények világította előadásában játékos fantáziával ragadott meg valami tünékeny lényeget. A táncot Az utolsó kiszerelés-túráról készült film (Papp Vivi, Vass Gergely és Szandtner Dániel munkája) követte, megilletődötten beszélő dobozoló nénivel, ki 1971-től dolgozott a váci üzemben, hozzá nem értők számára rejtelmes kifejezésekkel magyarázó gépmesterekkel, a Bromofort-papírcsalád címkéiből összeállított, csinos tablóval, elmélyülten mesélő, öreg szakikkal, megilletődötten tébláboló, vagy vadul fényképező látogatókkal. Tipikus vidéki gyárüzem hatalmas csarnokai, és sajátos furcsaságok, melyek sehol másutt nem láthatók: hatalmas tereket bevilágító, vörös neonok, óriási papírtekercsek s a gyár saját, mesebeli fenyvese. Falak, gépek, emberi drámák, elvesztett csaták a múló időben.
A FÉNYKÉPÉSZET TÉLISZALÁMIJA?
Ránki Júlia Benkő Imre, Gulyás Miklós és Haris László fotóművészekkel beszélgetett, a közönség aktív részvétele mellett. Ezek az emberek hazamennek, szétszélednek, magukra zárják az ajtót, s közös, összeadódott tudásuk megszűnik tovább létezni - hangzott el a megszűnő gyár elküldött dolgozóiról. Volt, aki a téliszalámihoz hasonló hungarikumnak minősítette a Forte-papírt, s szorgalmazta, a szakma ne hagyja a döntést annyiban, s akár gyűjtéssel is akadályozza meg a végleges bezárást. Egyesek a papír világszínvonalú minőségét hangsúlyozták, míg mások ezt kétségbe vonták, s inkább az analóg, fekete-fehér fényképezés melletti általános érvényű kiállásról beszéltek. (A hozzászólók abban viszont egyetérteni látszottak, hogy a Forte filmjei gyatra minőségűek voltak.) Többen a váci üzem manufaktúra-jellegének jelentőségét emlegették, az egykor volt világhírt, mikor a Forte papírok ára még New Yorkban is azonos volt a klasszisnak számító AGFA termékeiével.
VISSZA A FÜRDŐSZOBÁBA
Egy hozzászólásból megtudtuk: egyetlen tekercs fotópapír kétezer hatszáz méter: a Forte gépei számára ennél kisebb egység nem létezik, így a gyár működésének fenntartása csak igen jelentős beruházással lehetséges, kisebb formátumban nem lehet gondolkodni. Volt, aki sikertörténetről beszélt a Forte kapcsán, más csak a nosztalgiát emlegette, mely feledteti a minőség hiányosságait. Nyugodt, elmélyült technika az analóg fotózásé, mely nem a mai digitális kort jellemző termelésről szól - fogalmazott Benkő Imre, aki szerint rohamosan fogynak a jó laborok, s az analóg fényképezés-laborálás visszaszorul oda, ahonnan indult: a fürdőszobába. Benkő szavaira - ki első fotói papírjának otthon őrizgetett dobozát is magával hozta - ismét elindult belső mozim. Késő éjjel állok a sejtelmes vörös fényben úszó fürdőszobában, s a kádba hasalva bámulom a tálcában ázó papíron felderengő formákat. Évekig termeltem a rosszabbnál rosszabb nagyításokat, mert valami hiba mindig becsúszott: rosszul mostam ki a képet, összekevertem a csipeszeket, elmértem az időt, vagy az élesség nem volt tökéletes. De két egyforma nagyítás soha nem született, nem születhetett. Egyedi volt minden egyes darab. A rendszerváltás idején, még gyerekfejjel belebonyolódtam valamibe, ami mára pont ugyanolyan muzeálissá vált, mint az írógép, az indigó, a kazettás magnó. E kaland kellékeit ma is őrzöm, bár évtizede nem használom őket. Mikor a Mai Manó Házból hazaértem, előtúrtam a vörös laboráns-izzót, és betekertem a konyhai foglalatba. Húsz éves, most is működik. Amennyit meg kell őrizni az analóg technikából, annyi meg is fog maradni - mondta Haris László a beszélgetés végén. De jól tudjuk, mi mindent siratunk itt hasztalan, túl a technikán.
