Annak idején már mindenki egy szőke ciklonnal a kezében rohangászott, amikor én megkaptam első példányom: egy viszonylag ritkának számító középhosszú, barna hajú babát. Nem szerettem, mert más volt, mint az átlag. Olyat akartam, mint amilyen a másoké: szőke tucatpéldányt. Ma már sajnálom, hogy nem értékeltem eléggé. Erdős Gábor Mi, mindannyian című fotósorozatán tucatnyi, látszólag hasonló baba mosolyog, de a pőre kiszolgáltatottság nyomait magukon hordozva e tárgyak - inkább: ők - is eleven, érző lényeket idéznek elénk. Arcra fagyott mosolyok ezek. Erdős Gábor fotóművész a koncentrációs táborok egykori gyakorlata, a lenyírt hajú rabok lefotózásának kegyetlen gesztusa mentén készítette el alkotását. A babák, akárcsak a foglyok, első ránézésre egyformának tűnnek, de hosszasabb vizsgálódás után előtűnnek az egyéniségek. A különbség és hasonlóság, egyéniség és beolvadás kettősségét feszegető alkotás a Lux Galériában megnyílt kiállítás címadója is egyben, bár a tárlaton bemutatott képek az alkotó többéves munkájának gyümölcsei. Az eddigi életműből szerkesztett válogatás valahogy mégis tökéletesen illeszkedik a "Mi, mindannyian" kitételhez: azon túl, hogy a képeken egyéniségek, sorsok - sőt, a fotóművész barátai - jelennek meg, általános vágyakat, dilemmákat, élethelyzeteket is felfedezhetünk rajtuk. A kiállítás megnyitóján Pfisztner Gábor fotóesztéta elmondta: "Egy fotó akkor válik művé, ha kérdéseket lehet feltenni vele kapcsolatban". Szerinte Erdős Gábor igyekszik a fényképeket alárendelni az általánosan megragadható fogalmaknak, emellett rámutat, hogy a kamera a tipizálás eszközévé válik.
