Nem zsidóként élt meg, de zsidó halált halt Kinszki Imre amatőr fotográfus ? mondta Bächer Iván a kiállítás megnyitóján. A tehetséges kispolgári zsidó családból származó fiú ígéretes tudós karrier előtt állhatott volna, ha engedik. De itthon származása miatt nem tanulhatott, külföldi egyetemre nem volt pénze a családnak. Itt maradt hát, hivatalnok lett, szabadidejében pedig a természet nagy titkait kutatta ? egészen addig, míg 25 évesen nem kapott egy fényképezőgépet. Ekkor habarodott bele a fények és árnyékok titokzatos világába.
Nem sok témája volt, de azokból bőven merített. A Zsidó Múzeum kiállításán családi fotók ? két gyermekéről és a többi családtagról, a verőcei nyaralások felhőtlen boldogságáról szóló felvételek ?, állatokról és növényekről, és mindenekelőtt Budapestről készült fotográfiák láthatók. A kisméretű, eredeti negatívról előhívott képek egy ködös, borongós, nyugodt város pillanatait rögzítették. A rakparti piacot, a téli hólapátolókat és a Városligetben hintázó gyerekeket, dunai halászokat és a város közepén a folyóban mosó asszonyokat, a Zugló utcáin túl szorgoskodó bolgárkertészeket és a kivilágított hidakat. Ellesett, ablakból fotózott vagy séta közben lekapott részleteket.
110 éve született, ez adta a kiállítás apropóját. De nem kell különösebb ürügy, hogy egy ilyen képalkotó végre bekerüljön a magyar fotóművészet történetébe. A képek fátyolszerű, sűrű fényfoltjai, a hosszan elnyúló árnyékok az utcaköveken, a szoborszerű alakok, amint kényszerű köröket rónak a városban, vagy a munkájukat végzik évszázadok óta változatlan mozdulatokkal, tradíció és modernitás kettősségét jelenítik meg. Csend és nyugalom üli meg a városképeket, sehol egy drámai jelenet. Annyira békés helyzeteket látunk, hogy beleborzongunk. Az egyik fotón felnőttek nézik a Műjégpálya korcsolyázóit; néma, sorban álló emberek a tó fölötti hídon, lágy arcélek, egyforma kalapok, mozdulatlan arcok. Mintha Kinszki az 1944-es Dunába lövések képét látná meg jó előre, egy évtizeddel korábban Budapest polgárainak arcán. Egy másik fotón a kisfia, Gábor cipőit látjuk a parton, szépen egymás mellé letéve. Lehet-e másra gondolni, mint 1944 telének ugyanerre a Duna-partjára, az ott hagyott cipőkre, amelyeknek tulajdonosai sohasem jönnek vissza többé?
