Árnyékok tánca

Csendéleteket látunk a galéria falain, tárgy és árnyék, árnyék és háttér, háttér és értelmezés szövevényes viszonyát. Elmélyült pillanatokat, a fotópapíron megállított idő megközelíthetetlen anyagát. Egy kibelezett széket, amiből az ülőke felhasadt kárpitja méltósággal csüng lefelé, miközben a délutáni fény elönti a haldokló tárgy látványát. Két betonhengert, az oldalukon végigfutó árnyékkal, ami a monumentális egyiptomi templomok architektúráját sejteti, még ha tudjuk is, hogy asztallapon álló torzókat látunk.

 

Pácser Attila az időt tanulmányozza ezzel a sorozattal, azt az időt, amelyik egyetlen pillanatig tartó fényhálót bocsát a környezetére. Sok képnek a címében is rögzítette ezt a pillanatot, rendszerint délutáni időpontokat, amikor 5:13-kor még izzik az ablaküvegen át érkező fény a korlátra akasztott nadrág élein, de 7:25-kor egy meghasadt üvegpoháron már csak végigcsúszik néhány fénypászma, felragyog a töréseken és az elmosódott árnyék inkább szellemképnek tűnik. Van egy sorozata, amelyiken egy villát állít a fénybe, elforgatva, különböző idővetületekben figyeli az árnyékot, amely hol kiegészíti, hol ellenpontozza a tárgyat, összefonódik vele, olyan szenvedéllyel, mint a flamenco táncosok. Tárgyportrénak nevezi Pácser Attila ezeket a képeit, itt már túllép a csendélet fogalmán: az idő és a tér egyetlen szeletén kívül a tárgy megnyilvánulásait keresi.

 

A fény formájában érkező és múló idő a mozdulatlan tárgyi környezeten csak a tónusok és az árnyékok változásában ragadható meg. A műteremben bekövetkezett pillanatnyi hatások, a mozgást kizáró képszerkesztés mögött a platóni ideatan működik. A barlang itt a műterem, a falára vetülő árnyékokban egy másik világ jeleit próbálja megfejteni a szemlélő. De ebbe a műterembe a külső történésekből csakis a fényváltozásokban megragadható idő jut be, ez az értelmezésre váró feladat. Egy kép kifejezetten erről szól: az osztott ablak mögött a város tetői láthatók, az ablak elé állított nagyító domború lencséje azonban ugyanezt a képet megfordítva emeli ki a síkból. A koncentrált figyelem, a ráközelítés, a kép megtalálása és egyben megfejtése szikáran, mégis talányosan fogalmazódik meg ebben a felvételben.

 

A műtermi mozdulatlanságban filozofikus humorral jelenik meg több fotón is a gravitáció, de csak elvont értelemben: Newton alapműve könyvtárgyként ott van a polcokon, az egymásra halmozott könyvek között, vagy csak saját árnyéka társaságában, amint tűri, hogy a délutáni nap felragyogjon a borítóján.