Még csak most formálódik a kétszintű képzés karaktere, de már látni, miféle utakon fog haladni a mesterképzés kétéves munkája. Az is nyilvánvaló, hogy a másutt elvégzett alapozó évek hogyan hatnak vissza a MOME szemléletére, milyen erős kölcsönhatást hoz a különböző felfogások találkozása, tanár és diák gyakran jócskán eltérő szakmai fegyvertára. Ezek a végzősök ? pontosítsunk: az itt kiállító végzősök jó része, hiszen mellettük az idén még ?kifut? az osztatlan képzésben indulók mezőnye is ? már nem feltétlenül itt kezdte a tanulmányait, sokan hozott anyaggal, hozott fogásokkal léptek a mesteriskolába két évvel ezelőtt. Ennek tükrében mondhatjuk, hogy az idei év egyfajta premier az oktatóknak is, a diákoknak is.
Jogos hát az izgalom, amivel hétről hétre a Ponton Galéria közönsége az új diplomakiállítást fogadja. A mostani bemutatkozás talán az eddigi legjobban sikerült, kevés a gyenge munka, nem találkozunk kínos blöffökkel. Pedig a fotósorozatok, videók, vetítések mellé a diákok majdnem semmi kommentárt nem fűznek, csak néhány munka mellett találunk egy-két mondatos összegzést. Ha elegendő ideig állunk a fotók előtt, és ráfordítunk 5-6 figyelmes percet a videókra, nincs is szükség az útmutatóra, olyan plasztikusan bontakozik ki az alkotók szándéka, hogy az már-már az intim szféránkig is elér. Nehezen szabadulunk például Gink-Miszlivetz Sára háromcsatornás videójának hatása alól, aki a régi családi kacatokról csinált lírai szépségű pszichológiai elemzést. A három képernyőn álló képek lassan mozdulnak, áttűnnek egymásba, de amíg figyelmünket leköti a közben hallható vallomás, nem vesszük észre, mikor változik a kompozíció, mikor mozdul el egy könyvhalom, mikor bukkan fel egy absztrakt jel a valós elemek között. Simkó Beatrix ?testmása? is döbbenetes élmény: felületenként más testből lett összeszerkesztve, igazi sci-fi rémálom, vizuális klón ez a női akt, akinek tagjai testek sokaságából állnak. Egy idő után a néző már csak a tekintetére kíváncsi, ott próbálja megragadni a testi azonosság, a biológiai állandóság ködképét.
 |
| Szombati Éva munkái |
A fotós munkák mindegyike jól körülhatárolt, sűrű, tartalmas anyagból merít. Klima Gábor a paneldzsungel és a szélén nőtt, gazos természet kontrasztját vizsgálja, Szabó Péter Zoltán a bizonytalan identitású perem-létet ragadja meg különböző generációk portréiban. Szombati Éva férfiak énképével díszített szoba-installációt telepít a galéria csuklóterébe, Szent-Iványi Réka a gyerekkori emlékezés elhívó technikáját fázisokra szedi. Kékesi Donát egy abszurd történetet hét fényképre és mindegyikhez egy-egy rövid filmjelenetre transzponál, ezzel elmossa a standfotó és a film műfaji különbségeit, igazi összművészetté érleli a sorozatot.
A legmélyebb belső szférákat Vargha Márk Péter építészeti animációja érintette. A 4-es metró két épülő állomásáról készített poétikus fény-árnyék meséje a kísérleti film nagy alkotásait idézi, az 1920-as évek expresszionista filmkölteményeit, de számítógépes animációval megbolondítva. Film és fotó, tér és vízió határán egyensúlyozva vonulnak végig a fekete-fehér látványosságok a betonszerkezeteken, bizonyítva, hogy a szépség birodalmában a valóság képei csak fényérzékeny hasonlatok.
