Milyen szomorú tud lenni egy rakás játék ? sóhajt fel, aki belép a terembe. Pedig a gondosan válogatott anyagot jó ízléssel fogja össze a kiállítás, finom rétegeket is megérint az emlékezet és a szentimentalizmus bonyolult összefüggéseiből. Régi cégér-utánzatokon olvashatjuk a legelső pesti játékboltok, ?norinbergi árut? kínáló üzletek történetét, Rippel Károlyét például, aki reklámszövegével már 1835-ben telibe találta a szülők ajándékozó kedvét, de fontosnak tartotta, hogy biztosítsa vásárlóit a nála kapható játékszerek ?törhetetlen, elpusztíthatatlan? minőségéről. Vagy a svájci származású Brunner Ch. Gyermek Éden nevű boltjáét a Váci utcában, meg a Gizella téri Kertész Tódor vállalkozásáét, aki évente egyszer ingyenes képes árujegyzékkel lepte meg közönségét és Ótátrafüreden is filiálét működtetett.
A tárlat nem titkolja, hogy az időzítés apropóját a játékbiznisz fő szezonja, a karácsony adta: külön berendezett sarok szól az ünnepről, papír bábszínházzal, babakonyhával, karácsonyfával és persze hatásos reklámplakátokkal a húszas, harmincas évek tájáról.
A századforduló környékéről származó játékok még igazi egyéniségek, egy-egy utazós társasjáték dobozán ott gomolyognak a Verne-regények élményei, a babaszobákban példás rendben állnak a rokokó bútorkák, a faroller, a kiskocsi tényleg időtállónak látszik. A harmincas évek felé már laposodik a felhozatal, inkább a nagymamák ízlését tükrözi, mint a gyerekekét. Aztán hosszú csend ? a világháború játékait nem az ipar, hanem a szükség készítette ?, és a negyvenes évek legvégén megjelenik a játék ? mint az idomítás kelléke. Pedagógiai segédeszköz, szemléltető tárgy a TRIÁL vagy a FŐBUHA képzeletszegény tolmácsolásában. És még ezek között is élmény volt gyereknek lenni. Mert a legendás lengyel diavetítő (még ma is működik, tanúsíthatom) minden este a falra varázsolta Aladdint, Toldit, Iluskát és Mauglit, a kidugott nyelvű pléhkutya vicsorogva őrizte az aputól kapott filléreket, és mindegy volt, hogy a piros ruhás műanyag keljfelbabának ronda az arca, úgyis olyannak látta a gyerek, amilyennek képzelte.
Ez az, amit a '60-as évek után a játékipar teljesen elfelejtett: a játéknak nem tökéletesnek kell lennie, hanem csak hagynia kell, hogy a gyerek a képzeletével azzá tegye. Ezen még a plakátokkal, filmbejátszásokkal megidézett nagy játékkiállítások sem segítettek. A tárlat vége felé egy külön játszósarok is várja az érintetteket, ha már a többit csak nézni szabad, legalább itt kézbe vehessenek néhány játékot a gyerekek. Vagy nem ezért jöttek?
