A Galéria egy hónap alatt állította össze a felhívásra beérkező művész-kurátor párosok anyagát. A főszerepet ezúttal a kurátorok kapták, ők választhattak művészt és művet, aki és amelyik a legtisztábban kifejezi a művészetről alkotott képüket. A jelentkezés feltétele volt egy néhány mondatos jellemzés is, amit a művész adott a kurátorról. Az anyag tehát a művész szövege, a kurátor alakja és a kiállított mű együtteséből épült fel, az üzenet szóban és műtárgyban is megfogalmazódott, a tükör megfordítva áll, aki eddig a háttérben volt, most főalak lett.
"Keserü nem keserű" - szögezi le Várnagy Ildikó kézírásos vallomása, amely mellé Keserü Katalin mellszobrát illesztette. Ezúttal nem a kurátor fogalmazza meg verbális eszközökkel, amit az alkotó a képben közöl, hanem fordítva: a művész írja körül szavakkal és saját műveivel azt a minőséget, amit számára a kurátor munkája jelent. Bukta Imre egy erdei gombászás történetével illusztrálja, hogyan alakítja az életét a Várkonyi György művészettörténésszel való együttműködés. Faa Balázs üzenőfalon közli Andrási Gáborral, mi a kedvenc étele. Szíj Kamilla Dékei Krisztinának fogalmazza meg, milyen kódok működtetik a mű és a verbális olvasat közötti átjárást. Birkás Ákos a kurátor döntését bombabiztos állításként fogadja el, így köszöni meg Szipőcs Krisztina műértő tevékenységét. Szabó Benke Róbert meghosszabbít néhány kitörölhetetlen emlékű pillanatot, amellyel Várnagy Tibor ajándékozta meg. Für Emil illékony hangulatú versmondatokat ajánl Faludy Juditnak, Horváth Tibor az iróniát kínálja fegyvernemül az Angel Judittal vívott munka-csatában. A stílus és a megfogalmazás művészenként más, de a tartalom ugyanaz: művész és kurátor kettős lénye, mint a mítoszokban élő kentaur, gyógyító erőt birtokol. Ebből a két félből származik a mű és a siker. Lehet kizárólag a művésznek tulajdonítani az alkotást, de nem jogos. A kiállítás a művek alapján nem lett koherens, de nem is ez volt a cél. Sokkal fontosabb, hogy a kurátor-művész párbeszéd izgalmas témának bizonyult.
